Mentünk, láttunk, visszamennénk, avagy Párizs 4. nap

Íme ezen dolgok történtek vala velünk az nagy Párizsban az Húsvét hétfőjén....vala.

A délelőttünk Vincennes-ben telt (vala). Gondolom, korábban elkülönült Párizstól, de ma már úgy beleolvadt, hogy még csak nem is a város külső kerületében van. Szóval a városban van egy másik "város".

 Vincennes-ben minden V. Károlyról szól. V. Károly igen művelt, olvasott uralkodó volt, ami abban a korban ugyebár nem volt általános. A vár a lakhelye volt, de innen kormányozta Franciaországot egy időben. Okosan elválasztotta a magánéletet az irodától, méghozzá egy függőhíddal. 

Íme a szoba, melyben dolgozott (sajnos le volt zárva, így csak a kép mutatja, hogy milyen volt).

A vár szuper állapotban van, igaz, jelenleg is építkezési munkálatok zajlanak belül. Érdekes volt látni, hogy kb. hogyan élt egy király egy várban annó. Ez pl. a király hálószobája volt a másodikon.

Az elsőn volt a nappali (kb. ugyanolyan mint a háló), ahol fogadta a vendégeit. Na de a legjobbak a tornyokban voltak. Ugyebár négy torony van, minden szinten különböző célra használták a helyet. Az első van pl. a kápolna, akkor egy kis szoba, ahová időnként bezárta magát (mint tudjuk a fedőneve Bölcs volt, bocs). A másodikon a hálószobából nyílik a ruhásszekrény torony, illetve az olvasószoba torony. V. Károly valóban nagyon okos lehetett, de a belsőépítészethez nem nagyon konyított. Az olvasószobácskájába ugyanis a kincstáron és a retyón keresztül lehetett eljutni.

Nem tudom, ez kinek, milyen indíttatásból jött, de én lecsapattam volna az építész fejét....

Miután kinézelődtük magunkat a vár fokán, megnéztük a templomot (hiszen nincs vár templom nélkül), majd visszametróztunk Párizsba, egyenesen a Moulain Rouge-hoz. Hát dél körül a Moulain Rouge-ban nem valami nagy élet folyik, de ez minket cseppet sem érdekelt.

Annál inkább az a kisvonat, ami innen indul és felvisz a Montmartre-ra, a Sacre Coeur-höz.

Egy nappal előbb kellett volna jönni, mert a harangját csak Húsvét vasárnap kondítják meg, de ez csak utóbb derült ki. Túléljük.

Ha valaki megkérdezi, hogy "Tünde, mi a véleményed a Sacre Coeur-ről?", akkor azt felelném, hogy kívülről nagyon szép, de belülről egy.....á, nem írom le, mert nem illik. Szóval nem tetszett. Jézus szobor aranyozott nem tudom miből...vááá. Ettől függetlenül rengetegen eljönnek ide, mert a környék igen hangulatos. Kis utcácskák, kávézók, éttermek és az a rengeteg sok erőszakos rajzoló, aki mind Lillust akarta lerajzolni.

Festőkből régen is túlkínálat volt errefelé, még Picasso is itt lakott egy időben. Hát nem is tudom, örültem volna-e, ha Picasso rajzolja le Lillust?? Lehet, hogy elég kockára sikeredett volna...(különben bírom Picasso-t, tényleg).

Miután lezötyögtünk a kisvonattal a "hegyről" és elsuhantunk a sex shop-ok mellett a Pigalle-on, visszaértünk a kiindulási helyünkre. Most Saint-Denis következett, a gótikus katedrálissal és a francia királyok, királynők temetkezési helyével.

Azért akartam ide eljönni, mert a világon egyedülálló, hogy ennyi koronás uralkodót egy helyen temessenek el. Sajnos a francia forradalom alatt a sírok egy részét megrongálták, de még így is egy csomó szarkofág látható odabenn. Van itt eltemetett király még a 400-500-as évekből is.

Clodvig, Kis Pipin, Martell Károly és Dagobert? Rémlik valami? (A Kacsamesék tuti.)

Állítólag itt van egy magyar származású királyné is, de sajnos őt sehol sem találtam.

Nem csak kultúrával él az ember, szórakozni is kell időnként, így elmentünk pénzt költeni a Rue de Rivoli-ra, melyen alácsorogtunk a Városházáig, majd a Marais (=mocsár) negyedben lévő Vogézek teréig.

Ekkor már este 7 óra volt, de még világos és csomóan a parkban. Nagyon aranyos, hangulatos tér, szinte teljesen szimmetrikus mind a négy oldala. Itt történt ama nevezetes lovagi torna, melynek sebesülésébe 10 nap múlva belehalt II. Henrik király. 

Innen nem messze van a Bastille tér, ahol már csak egy emlékoszlop emlékeztet a híres Bastille-ra.

A napot (én legalábbis) egy hatalmas adat thai husis pirított tésztával zártam, Lillus pedig kacsával. Erről nem készült fotó, mert mire eszünkbe jutott, már bekebeleztük.

Folyt. köv. az utolsó napi programmal.

Mentünk, láttunk, visszamennénk, avagy még mindig a 3. nap

Uuh, ez egy hosszú nap volt! No folytatom, ahol abbahagytam, azaz az Operánál. 

A teljes neve Opéra Garnier, de nem értettem, miért (mert megérdemli?). Nos, a tervezője Charles Garnier volt, azért. Még itthon meggyőztem magam (nem volt nehéz), hogy érdemes benevezni egy idegenvezetős látogatásra, annál is inkább, mivel a Paris kártyával ingyenes, na meg honnan is tudhatna meg az ember többet valamiről, mint a helyszínen. Nem bántuk meg. A vezetőnk egy színészi képességekkel bőven megáldott nagyon szimpatikus fiatal hölgy volt, aki gyakorlatilag eljátszotta nekünk az infókat. Hihetetlenül élvezetesen. Nyilván nem írok ide mindent, de van egy-két érdekesség, amit megemlítenék. Például a hátsó bejárati rész mennyezetén van elrejtve a tervező neve és az építés időpontja. Megtalálod?

A csodás főlépcső és a belső tér többfajta márvány felhasználásával lett kialakítva, ami a világ számos országából érkezett. Pl. a korlát teteje algériai achát. Egy gyöngyösnek ez valami aranybánya! A bejáratnál Mademoiselle Tragédia és Komédia fogadtak és onnan egyenesen a nézőtérre mentünk.

Mint látható, a belső tér arany és bordó bársony. Hogy miért éppen bordó és nem kék, ami mint tudjuk a francia királyok színe? Nos, Charles Garnier rájött, hogy a bordó szín előnyösen emeli ki a hölgyek bőrét és kellemes színt kölcsönöz az amúgy sápatag nők arcának. Így elsőként a párizsi Opera használta ezt a színkombinációt és azóta sok más helyen is ezt látjuk. Ez az Opera egyébként szám szerint a 12., az összes többi leégett, mivel fából volt.

A mennyezetet a 60-as évek táján lecserélték egy Marc Chagall festményre. A múzeumban megnéztük az eredetit, szerintem maradhatott volna, de hát ízlések és pofonok...Először mutatom a mostanit, aztán az eredetit.

Íme az 1. és a 3. számú páholy. Nem nehéz rájönni, hogy az 1. szám (a színpad melletti) a császárna (III. Napóleon-nak) készült, aki a sors fintoraként sosem ült benne. A mellette lévő pedig.....

...az Operaház fantomjáé! Hát Napóleonhoz hasonlóan, ő sem használta a helyét.

A több mint másfél órás vezetés a társalgóban zárult. Kicsit a versailles-i Tükörteremre hajaz és a hasonlóság nem is véletlen. A látvány szimplán pazar!

Miután a teraszról letekintettünk a téren egybegyűltekre, végigsétáltunk a múzeumon, meglátogattuk Napóleont a kupola alatt. De persze nem az Operában, hanem az Invalidusoknál/ban.

Azt mondják, azért van a szarkofágja a földszinthez képest lejjebb, hogy aki bemegy, meghajtsa előtte a fejét. Azt nem tudom, ezt ő találta-e ki, de jól fejlett egóval és kétoldali megalomániával rendelkezett, az tuti.

Az Invalidusokat még XIV. Lajos alapította a sebesült katonái számára, aztán egy egész nagy katonai iskola lett belőle. Még a maketten is látszik, hogy tényleg nagy.

Sok kilométerrel a lábunkban és rogyadozó térdekkel, de hősiesen tovább meneteltünk (mint Napóleon katonái Oroszországban) aznapi utolsó úticélunk, a Diadalív felé. 

Nem számoltam meg, hány lépcső visz a tetejére, de a végére majd kiköptem a tüdőm és szó szerint szédelegtem. A látvány azért kárpótolt. A távolban a La Défense negyed futurisztikus épületei, és persze az Eiffel torony.

Belül pedig terjedelmes babérkoszorú készlet S, M, L, XL, stb. méretekben és a legtrendibb fazonokban.

Íme a Champs-Élysées húsvét vasárnap délután. Dugó, dudálás, tülekedés, nyomakodás, minden üzlet nyitva, a kávéházak csurig emberekkel. 

Hát ebből mi sem maradhattunk ki. A kapualjakban, passzázsokban ezeket láttuk:

De Gaulle épp akkor indult valahová, mi pedig úgy gondoltuk, hogy elindulunk hazafelé. 

Illetve vacsizni a korábban már kipécézett vietnami étterembe. A zúzós napot ezzel a fincsiséggel zártam.

Folyt. köv.