Úti élmények: Lisszabon és környéke 1-2. nap

1. nap: Az utazás

Végre, végre és végre! 2 hosszú évet vártunk arra, hogy összejöjjön az utazás. 2020. márciusában már minden jegyünk megvolt és tessék: a járvány közbeszólt. Mint sokaknak sajnos. Még az utolsó pillanatig reménykedtünk, de mikor a járatokat is törölték, és a reptér gyakorlatilag kihalt, akkor bizony meg kellett barátkozni a gondolattal, hogy nem megyünk sehova.

Mentve a menthetőt, a szállást átidőzítettük és sikerült kibulizni, hogy a jegyért kapjunk egy később felhasználható vouchert. Így legalább a pénz nagy része nem veszett el.

Szóval idén tavasszal már nem is mertem igazán bízni benne, hogy eljutunk Lisszabonba, így az indulás előtt éppen hogy nem sokkal intéztük el csak a szükséges foglalásokat (újra). Még pénteken is úgy voltam vele, hogy hiszem, ha már visszajöttünk.

Na de végre eljött az indulás napja, egy szép (ám egyébként egy ronda borús) szombat. A korábbiakkal ellentétben nem kellett hajnalban kelni, mert a gép csak dél körül indult. Szép kényelmesen kiértünk, végigálltuk a szükséges és nem hosszú sorokat és nem dobtak ki semmit a bőröndből (legalábbis odafelé), így még bőven belefért egy capuccino és egy süti a reptéren. És persze nem maradhatott el a több mint ezer forintos ásványvíz sem. De ezen már nem lepődünk meg, igaz?

Azon viszont meglepődtem, hogy se késés, se várakozás, se semmilyen fennakadás nem volt a Ryanair-nél. Most azt mondom, le a kalappal, mindig így kéne csinálni. Tehát rendben landoltunk, a bőrönd sem veszett el és gyorsan meg is találtuk azt a helyet, ahol a városkártya vouchert beválthattuk kártyára. A kártya érvényes az egész tömegközlekedésre, bizonyos vonatokra és vagy ingyenesen, vagy kedvezménnyel lehet bemenni a látványosságokba. Én mindig veszek ilyet, nagyon bevált. Nos, a tömegközlekedést mindjárt teszteltük is.

Lisszabonban 4 metróvonal van, több helyen csatlakoznak egymáshoz, átlátható, könnyű eljutni A-ból B-be. Talán annyi a negatívuma, hogy elég lassan döcög. Miután kiszállítunk a metróból, mi is eléggé döcögtünk, mert egyrészt azért mégiscsak fárasztó üzem az utazás, másrészt várt ránk némi séta bőröndökkel, "hegymenetben". A város sok dombra épült, ezt az ember lábazata rögtön észleli. Pláne, ha a 15,5 kg-os cuccot felfelé kell húzni. Ilyenkor (is) jól jött a kondizáskor szerzett némi állóképesség! További nehezítő körülményt jelent a városszerte megtalálható apró köves járda. Ajánlották is, hogy ne vigyek puhatalpú pacskert, mert megbánom. Nos, a bőröndhúzás sem egy élmény ezen a flaszteron, ráadásul az egész környék hallja, hogy jössz.

Végül kipirulva, kimelegedve (mert ott már sütött a nap és meleg volt), de befutottunk a szállásra, ahol a tulaj már nagyon várt. Kedvesek, szimpatikusak, mondtak néhány jótanácsot és tippet, majd magunkra hagytak minket. Fáradság ide vagy oda, de szerintem egy fél óra múlva már megint az utcán voltunk. Muszáj volt felderíteni a környéket, sétálni egy kicsit a szűk, kanyargós utcákon, a sikátorokban, kaját venni másnap reggelire. Az első utunk a folyópartra vezetett, ahol ilyen szép nagy luxushajók parkoltak. Mindennap cserélődtek egyébként, mutatva, hogy Portugáliában már itt a turistaszezon, kvázi a nyár.

Egyébként a város tényleg tele van már külföldivel. Főleg amerikaiakkal, de sok a francia, a német és a brit. Na meg a magyar!

Még itthon olvastam, hogy több helyen vannak kilátóteraszok, ún. miradouro-k, ahonnan csodás a kilátás a Tejo folyóra és a városra. A térkép szerint hozzánk néhány perc sétára a Miradouro das Portas do Sol volt, ahonnan már mindjárt ezt láttuk:

Sokkolóan gyönyörű, igaz? Cseppet sem volt meglepő, hogy környék tele volt emberekkel, helyivel és külföldivel egyaránt. A mediterránoknál, mint tudjuk, az este sokáig tart, a nap csak fél 9 után megy le, az idő kellemes, már miért ne lennének kint? A környék tele éttermekkel, bárokkal, utcai árusokkal, apró szuvenír boltokkal. Öööö, hát nem telt bele sok idő és máris venni kellett valamit....azaz valamiket....Nálam ez már úgy látszik, egy mánia (szépen marketingelve hagyomány), hogy veszek egy könnyű, puha sálat. De ezt a csempemintás, türkizkék darabot igazán nem lehetett otthagyni!! Ugyehogyugye? Ahogy Lillusnak is kétségtelenül szüksége volt egy portugál vászon szütyőre, szigorúan a környezettudatosság jegyében! :))

Apropó csempe. A portugálok nagyon szeretik a csempét, olyannyira, hogy a házak homlokzatát, a párkányokat előszeretettel burkolják vele. És nem csak holmi dekorációként itt-ott elszórva, hanem frankón az egészet! 

A csempének (portugálul azulejo) hosszú története van, sőt egy egész múzeuma is, és a régi házak majd mindegyikén van csempe. Jellegzetesek a minták és a színek, főleg a kék sokféle árnyalata (közel az Atlanti-óceán), a narancs és a rózsaszín vagy a halványzöld fordul elő többször. Némi szépséghiba, hogy a portugálok ezt a csempedolgot a hollandoktól koppintották és jól megiparikémkedték a delft-i csempegyártás rejtelmeit.

Az estébe még belefért egy kis pálmasimogatás (Lillus a pálmák nagy barátja), majd a Google segítségével hazataláltunk. 

Turista legyen a talpán, aki első nap az Alfama negyedben egyből hazatalál! Ringatni nem kellett, csak az idegen zajokat, neszeket kellett megszokni.

2.nap: Indul a felfedezés!

Az Alfama negyedben az a jó, hogy onnan egy jó csomó nevezetesség még akár gyalog is elérhető, a nyüzsis belváros is két metrómegálló, nem hosszú. Szóval bátran ajánlom, aki Lisszabonba készül, hogy itt keresgéljen helyet. A külső csalóka, sok ház romosnak és lelakottnak tűnik, de úgy gondolom, a belbecs azért másmilyen. Főleg a turistáknak kiadott Abnb kecókról feltételezem, hogy rendben tartják. A miénk picinyke volt, de tiszta és jó állapotú.

Az Alfama egyébként Lisszabon egyik legrégebbi városrésze, régen az arabok, aztán a zsidók lakták. Utóbbiaknak sárga bojtos sapót kellett hordaniuk, az araboknak pedig szintén megkülönböztetésként piros viseletet.

Szikrázó napsütésben elindultunk első állomásunkhoz, a Várhoz. Teljes neve Castelo de Sao Jorge, melyet inkább leírok, mint kimondok. A portugál nyelvről még itthon azt gondoltam, hogy csekély spanyol tudásom segítségével, mivel rokonok, legalább el tudom olvasni, ha nem is értem. Nos, nem. Halvány lila fogalmam sem volt néha, hogy egy-egy szó vagy felirat hogyan hangozhat. Írásban a spanyol után néhány szó jelentése kihámozható, de a beszélt nyelvnek hangzásra nem sok köze van a többi latin nyelvhez (nyelvtanilag persze igen). Tehát amikor hallottam valakit beszélni, de a nyelv semmire nem hasonlított, amit már felismerek (angol, német, francia, spanyol vagy olasz) na, az volt a portugál. És hát csak halkan írom le, nem tetszik. Sorry.....

Na, de a Várnál tartottunk. Milyen jó, hogy majdnem nyitásra értünk oda, hajnali 10-re, mert már formálódott a szép hosszúúúúú sor. Na, de ráérünk, a fene bánja, ahogy azt se, hogy ide már mindjárt pont nem érvényes a csodakártya, szóval ki kell csengetni a teljes belépőjegy árat. Én mondom, megérte minden centjét! Nagyon nagy, nagyon szép és nagyon régi. És nagyon rendben van. Természetesen innen, a város tetejéről megint csak lélegzetelállító a kilátás, látszik a hosszú folyópart, a túlparton a Krisztus szobor (ez után készült a Rio de Janeiro-i, ami híresebb lett) és valahol messze a torkolat és az óceáááán (ezt vártam a legjobban).

A Vár olyan régi, hogy a X. században már újjáépítették. Hoppá! Körbe-körbe be lehet járni a falakon sétálva bástyától bástyáig. 

A bejárata előtt szép park látható, melynek sztárjai a pávák. És ez nem túlzás! Szerintem ezek a pávák direkt arra lettek trenírozva, hogy illegessék magukat a turistáknak. Ahogy be tudnak áll, meg ahogy pózolnak, az haláli. 

                            

                            

Eddig nem voltam teljesen tisztában a páva teljes anatómiájával, de most e téren is tanultam valamit. Nos, ilyen egy pávapopó:

Azért előlről szebb ez a madár, ugye? Viszont a hangja, az ultragáz. Egy fél óra se kell hozzá, hogy kijöjjenek rajtad az ölési hajlamok és ne akard minden páva nyakát kitekerni, amelyik kinyitja a csőrét. Nem tudtál a várban olyan helyre menni, ahová ez ne hallatszott volna el.

Miután már dél felé járt, gondoltuk leereszkedünk a belvárosba és némi séta után ebédelünk valamit. Előtte viszont a kijáratnál megláttunk egy mozgóárus, aki poharakban gyümölcsöt árult. Nos, a csábítás és a dinnye nyert, muszáj volt venni. A szezon első dinnyéje volt, igazi, édes, amilyennek lennie kell. Csak egy baja volt, gondolom, sejted, mi...

Egy rövid ereszkedés után mindjárt elértük a székesegyházat, az egyszerű nevű Sé-t. Hogy "sz" vagy "s" fogalmam sincs, a portugálban sok az s hang, nem egyértelmű.

Nekem az ilyen régi templomok tetszenek, semmi cicoma, semmi aranyozás, csak maga a szerkezet. Ez is nagyon régi, az 1100-as évek közepén épült egy még régebbi templom helyén.

Továbbhaladva belekerültünk az igazi nyüzsibe. Ez az Alfama nyugalma után elég fura is volt. Érintettük az egyik főteret amit csak Rossio-nak hívnak, hivatalosan IV. Pedro-ról nevezték el, innen indulnak a vonatok pl. Sintra-ba, ahová egy másik nap el is mentünk. Szerintem kedveltek lehetnek a terek, mert elég sok van belőlük a városban, általában a királyaikról nevezték el ezeket. Ami viszont sok esetben hiányzik belőlük, az a zöld. A legtöbb le van kövezve, mindössze néhány fa van, szép ugyan, de nem elég, gondolom nyáron csak úgy ontják a meleget a kövek. A városban általában relatíve kevés a zöld egyébként, ez látszik a képeken is. Felülről nézve különösen feltűnő, de amikor az utcákon voltam, akkor mégsem hiányzott annyira.

Ha összességében nézzük, a rózsaszínes, sárgás, narancsos festett házfalak a leggyakoribbak, a tetőcserepek általában a hagyományos terrakották, nagyon szép a látvány összességében.

Ahogy sétálgatunk, látom, hogy a téren vásár van. Mondom, menjünk már oda, 5 perc alatt megnézzük, aztán megyünk tovább. Nos, ebből semmi sem lett, mert egy ékszerpiacba botlottunk. Aminek a megvizslatása nekem ugyebár munkaköri kötelesség, mondhatni szakmai tanulmányút. Ilyen szép kis standok voltak. Gyöngyékszert nem láttam, inkább ásványgolyókból készült karkötőket, fúziós üvegből készített medálokat, fülbevalókat és fémékszereket.

Nos, Lillus is és én is meghallottuk a hívó szót, így némi táskával, pénztárcával és ékszerrel gazdagodtunk. Minden darabunk nagyjából látszik is ezen a fenti képen, az alábbin pedig a nyakláncom közelebbről:

Nagyon tetszik, látványos, nagyon szép a kék szín és olyan kicsit arabos, kicsit keleties hatású. Nagyon szeretem! A zsákmánnyal továbbindultunk, különleges cél nem volt, csak inkább kicsit ráérezni a környék hangulatára. Ez már a Baixa negyed. Hamarosan rábukkantunk egy másik híres látványosságra, a Szent Jusztina felvonóra (Santa Justa Elevator). 

A szerkezet a XX. század első éveiben épült és tulajdonképpen kilátóként funkcionál. Mivel mi már a kilátást aznap több ízben is megtekintettük és hosszú-hosszú sorokban álltak az emberek a feljutáshoz, nem éreztünk kényszert a feljutásra. Inkább ráérősen barangoltunk tovább. Lillus úgy döntött, hogy az ebédünket a folyóparton ülve fogjuk megenni és én ezzel nem is vitatkoztam. Lesétáltunk hát a Tejo folyó partjára és elköltöttük a szendvicseinket. Innen már jobban látszik a Krisztus szobor, ahová jól nem mentünk el.

Ha valaki nem vagy csak felületesen ismeri Lisszabon térképét (mint mi az utazás előtt), akkor azt gondolja, hogy a város az óceán partján van. De nem. Ez még mindig a Tejo folyó, csak már a tölcsértorkolatnál vagyunk, azért olyan széles. És valóban, már nincs sok addig, ahol az óceánba ömlik. A folyó színe eltér az óceánétól, viszont az apály-dagály nyoma látható a rakpart kövein és a lépcsőkön. Majdnem minden este kikeveredtünk valahogy a folyópartra, annyira szuper az a hely.

Kicsi pihi és egy valóban rövid séta után megérkeztünk a város főterére, a Praca do Comercio-ra. Ez mindig is Lisszabon központi része volt, ide érkeztek meg a legfontosabb vendégek a középkorban hajóval, itt fogadták őket a királyok. A két oszlop jelzi a helyet, ahová kiszálltak. 

Ha megfordulunk, akkor pedig a szépséges teret látjuk.

Az épületek már sokkal újabbak, nyilván mindig szebbet, nagyobbat építettek erre a reprezentatív helyre és gondolom, a hírhedt 1755-ös földrengés is besegített sajnos a tereprendezésbe. Ez a földrengés (a sok közül az egyik) szinte letarolta a várost, az épületek vagy összedőltek, vagy leégtek és sajnos nagyon sokat meghaltak akkor. A negyed alaprajzán is látszik, hogy gondosan megtervezték, olyan mintha vonalzóval rajzolták volna meg az utcákat.

A tér előtt van egy kis homokos beach, ott már javában napoztak és strandoltak az emberek, felnőttek és gyerekek egyaránt.

Mi elindultunk visszafelé, át a diadalív alatt, végig a főutcán, a Rua Augustán, ami tele van éttermekkel és ilyen boltokkal:

A portugál sütik inkább kelt vagy leveles tészták, nagyon csokis vagy különféle krémes tortaszelet kevésbé jellemző. A leghíresebb a vaníliás krémmel vagy pudinggal(?) töltött kis kosárka, amit persze később meg is kóstoltunk.

A bóklászásban el lehet fáradni és persze meg lehet éhezni. Ideje volt kipróbálni a portugál konyhát. Az Alfama tele van éttermekkel, mint korábban írtam, így beültünk az egyikbe és ráérősen estebédeltünk. Lillus nem szereti a halat és a tengeri herkentyűket, de én végig ezeket kértem, ha valahová beültünk. 

                            

                            

És mivel nagylányok vagyunk, az étel mellé igazi portugál vörösbort ittunk, nem vizet. Huh, nagyon jó volt! Nem túl erős, nem édes, de nem is fanyar vagy kesernyés, de azért nem mondom, hogy a melegben nem szaladt fel a fejünkbe! Az alvásban is segített. :))