Keresztül-kasul Toszkánán - 2. nap: Lucca

Nem igazán volt előre fixen beosztott programunk, leszámítva a péntekre megbeszélt Siena-t és a vasárnapi firenzei belépőt. Így az időjárás függvényében (kicsit felhős, de nem esős) Lucca-t szemeltük ki csütörtökre.

Lucca vonattal fél óra Pisa-tól, így nem volt okunk hajnalban kelni (ritka alkalom). Hogy miért Lucca? A neten találtam róla fotókat és élménybeszámolót és mindegyikben csodásakat olvastam róla. Ezekkel teljes mértékben egyet is értek és csatlakozom az előttem szólókhoz. Aki Toszkánában előfordul, ne hagyja magát Lucca-ból eltéríteni.

Szóval ott tartunk, hogy úrinő módjára komótosan készülünk elvonatozni és a peronon állva ezekbe botlunk.

Nagy volt a csábítás, de mi végül mégis vonattal mentünk. Olaszországban nagyon jó a vonatközlekedés - ellentétben a magyarral. Ugyan ők is szidják a magukét, de csak mert nem látják a különbséget. Ha a MÁV csak egy kicsit is Trenitalia volna....Például pontosan indulnak a vonatok. Mondjuk, az már nem biztos, hogy pontosan is érkeznek, 5-10 perc azért benne van a kalapban, de az indulás rendben van. Tiszták a szerelvények, az emeletes vonatnak meg még én is tudok örülni.

Lucca-ban az állomás a városka fala mellett van, mely azt teljesen körbeveszi, jó magas és jó állapotú is (igaz kb. az 1600-as évekből van), így nehéz dolguk lehetett az ostromlóknak (ha voltak). Most a vizesárok helyén gyönyörű zöld gyep van, a falat pedig teljes hosszában sétánnyá alakították, télen-nyáron nagyon jó lehet ott sétálgatni. Itt egy kép a netről nyálcsorgatónak:

A San Pietro kapun át mintha megint csak visszacsöppentünk volna a középkorba, ha nem egyenesen a nemzeti ünnepi megemlékezésbe botlunk bele a Napóleon téren. Április 25. a Felszabadulás ünnepe Olaszországban, olyan, mint nálunk április 4-e volt annó. Ők viszont még megemlékeznek róla, bár ez a mindennapi életet kicsit sem befolyásolja. Minden üzlet nyitva, csak a cégek, irodák nem dolgoznak. (A szálloda olasz recepciósa például tőlem tudta meg, hogy nekik ünnep a csütörtök) Volt koszorúzás, fúvósok és láthatólag mindenféle katonai egység képviseltette magát az ünnepségen. Nekem mégis a zenészek királykék egyenrucija tetszett a legjobban.

Mentünk tovább és akkor már tényleg jött a középkor. A San Michele in Foro templom az egykori római fórumon áll, erre utal a neve is. Nem meglepő módon a pisai Dóm mása, csak jóval kisebb, de nem kevésbé szép. Körben régi házak. 

Ahogy elindultunk a keskeny kis utcákon és pár lépés után az Óratoronyba (Torre delle Ore) és magyarokba botlottunk. Szemmagasságban semmi nem utal a toronyra (és magyarokra), így ha nincs a tábla, talán lazán elbattyogunk mellette. Pedig a Torre Guinigi mellett Lucca egyik nevezetessége. 1390-ben épült, amikor még az órák sem igazán terjedtek el. Viszont legalább nyaktörő mutatvány, ha felnézel rá. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy hogy a viharba termelték fel olyan magasra az építőanyagokat az akkori gépek és lehetőségek mellett. Az emberi találékonyság és kreativitás tényleg bámulatos, és ha az emberek valamit nagyon akarnak, akkor az, mondhatjuk, egyszer meglesz.

A régi olaszok megmagyarázhatatlanul vonzódtak a tornyokhoz. A székesegyházakhoz mindig csatlakozik egy jó magas külön harangtorony és sok városkában található belőlük legalább egy pár még templom nélkül is, csak úgy szólóban. A tornyok szélsőséges példája San Gimignano, ahol már túlzásba is vitték a tornyozást, de erről majd később. Természetesen kizárólag elegendő pénzmaggal rendelkező gazdag családok engedhették meg ezt a luxust maguknak.

Mivel brit tudósok szerint is egy toronymászás elég egy napra, és mi a Torre Guinigi-t akartuk megmászni egy kicsit később, ezért sétáltunk tovább a Piazza dell'Anfiteatro-ra. A név itt is utal az eredeti funkcióra, itt állt a város római kori amfiteátruma. Ez már gyakorlatilag a város másik vége a San Pietro kapuhoz képest és kb. fél óra lassú séta alatt elérhető, csak hogy érzékeltessem a városka méretét.

Az amfiteátrum egy idő után, úgy sejtem, szükségtelenné vált a lucca-i lakosok számára és hagyták romosodni. Mígnem jött az ötlet az újrahasznosításra. A kör vastagságát megtartották és az amfiteátrum falát házakká építették át. Néhány kaput megtartottak, így több irányból megközelíthető a piactér. 

Amikor mi odaértünk, épp virágpiac zajlott, de a körben lévő házak földszintje jobbára kávézó és étterem. Gondoltunk erősen egy cappuccino-ra, de még csak akkor pakolták ki az abroszokat és a székpárnákat (kb. 11 óra volt), így mentünk tovább. 

Innen tényleg csak egy hangyaugrás a Torre Guinigi, így nem volt más hátra, mint előre, irány a tető. A torony különlegessége, hogy a tetejére magyaltölgyeket telepítettek, melyek most is szuper árnyékot kínálnak a több mint 250 lépcsőfok után. Sőt a fák mellett még egy miniatűr veteményes is elfért odafenn, a konyha pedig közvetlen az alatta lévő szinten helyezkedett el. 

Így a szakács csak kilépett a kertbe és bevitte az épp aktuális fűszereket és zöldségeket, ami rettentő praktikusan hangzik. Az viszont kevésbé, hogy mire leért a kész étellel, már minden szinte kihűlt.

Lucca csodás látvány a magasból a sok terrakotta színű cseréptetővel, a sárgás színű házakkal, a közülük kiemelkedő templomtornyokkal és körben a toszkán hegyekkel. Mire felértünk, már szikrázóan sütött a nap és egyáltalán nem volt kedvünk lejönni.

Kárpótlásul a San Marco székesegyház tőszomszédságában végre ráérősen megittuk a vágyott cappuccino-nkat és elüldögéltünk a napernyő alatt, gyönyörködve a látványban.

 

Pihenés után pedig a városfalon körbe szerettük volna sétálni a várost. 4,5 km nem hangzik olyan szörnyen egy turistának még ebéd előtt sem. Nos a féltáv után kénytelenek voltunk átgondolni ezt az állítást és szégyen, nem szégyen, legyőzettünk. A lábaink és a gyomrunk összeesküdtek ellenünk. 

Gondolná az ember, hogy egy turizmusból élő városban nem gond egy éttermet találni. Mondjuk nem is, ha az ember lányának nincsenek mindenféle kívánalmai (legyen kint a napernyő alatt, de ne legyen az utcán, ahol a szádba néznek, legyen olasz és ne valami átlag nemzetközi, meg ne legyen horribilis ára, mint a központban általában). Lillus a San Michele in Foro mellett akart volna enni, de mire visszavergődtünk, kiderült, hogy ott csak fagyizók és kávézók vannak, étterem egy szál se. Folytatódott a körbe-körbe, amit találtunk, az tele volt, és a tegnap már említett furmányos girbegurba utcák folyton visszavittek a kávézásunk helyére. Nagy nehezen, de lecsaptunk két szabad helyre egy Napóleon téri pici étteremben és innentől kezdve csak az számított, hogy milyen gyorsan hozzák a pizzánkat.

Mivel a látnivalókat kimerítettük, ezért visszavonatoztunk Pisa-ba. Magam sem értem hogyan, de még sikerült rávennem Lillust, hogy ne ücsörögjünk a szálláson, hanem még császkáljunk egy kicsit újra az óvárosban, most egy kicsit másfelé.

Nem túl régen hallottam, hogy az egészséges életmód része, ha napi 20 ezer lépést megteszel. Nos, nekünk ennyi jött össze aznapra és hozzácsaptunk még néhány emeletet is. 

Nem kellett ringatni az éjszaka egy kicsit sem egyikünket se.

Folyt. köv.