Keresztül-kasul Toszkánán - 3. nap: Monteriggioni, Siena, San Gimignano

Az úgy volt, hogy volt nekem gimiben egy Judit nevű kedves osztálytársam, aki Pisa-ba ment férjhez. A 30. éves osztálytalálkozón beszéltünk utoljára 2 éve, most pedig megállapodtunk, hogy találkozunk. Ennek az lett a vége, hogy elvittek minket Siena-ba.

Siena-ba el lehet jutni vonattal is, de Empoli-ban át kell szállni, majd a vonatállomástól még buszozni a központba. Így nem lehettünk elég hálásak, hogy kocsival elröpítettek bennünket. Siena előtt azonban még meglepetésként megálltunk Monteriggioni-ban.

Én azok táborát erősítettem eddig, akik még nem hallottak róla. Toszkána szívében fekszik, Siena-tól nem messze, de annyira picinyke, hogy nem túl elterjedt a híre. Annyira apró, hogyha felmászol a dombra a kapuhoz, akkor elláthatsz a másik kapuig a másik végén, de miniben megvan benne minden: főtér, templom, étterem, pici házak, keskeny utcák és cappuccino (utóbbi normál méret).

Monteriggioni-tól Siena már csak kb. fél óra, összesen Pisa-tól kb. 2 óra kell kocsival. Természetesen legelőször a főtérre, a Piazza del Campo-ra sétáltunk el. A hasonlóság a nagy riválissal, Firenzével teljesen egyértelmű, de azért vannak különbségek. Először is ez a tér kb. félkör alakú, kicsit kagylóformára hasonlít és nagyobb. Befelé lejt és fel van osztva fehér kőcsíkokkal. Az egyik oldalán a Városháza a híresen szép toronnyal. 

A Palazzo Vecchio ötvenvalahány méteres tornyával szemben ez a torony 102 méter! És olyan vékony, csoda, hogy egyenesen megmarad (ez hülyén hangzik, de ez volt az érzésem). A tér kör alakját használják ki az évente kétszer megrendezésre kerülő lovasversenyen, a Palio-n. Ilyenkor felszórnak homokkal körben egy sávot és ott versenyeznek a kerületek lovasai. Sajnos majdnem minden alkalommal elpusztul vagy megsérül egy ló, így többen ellenzik.

Szívesen bementem volna a Városházát belülről megnézni, de nyilván előre kellett volna jegyet váltani, borzasztó nagy volt a sor. Így továbbhaladtunk a Dómhoz. A Dóm így sem kicsi, pedig ennél sokkal nagyobbra tervezték, a jelenlegi templom a tervek szerint csak az óriás templom egyik hajója lett volna. A belseje pedig semmihez sem hasonlítható. 

Szerintem közel egy órát nézelődtünk benne, igaz magában foglal egy díszes könyvtárat is hatalmas énekeskönyvekkel és rengeteg festménnyel. 

A Dóm múzeumán (amit Opera-nak hívnak az olaszok, miért?) keresztül és majdnem egy óra sorállás után lehet feljutni az elkezdett, de soha be nem fejezett óriástemplom egy falának a tetejére. Ez így bonyin hangzik, mutatom. Mi ott voltunk legfelül.

Ez majdnem olyan magasan van, mint a Dóm kupolája, de még mindig jóval lejjebb, mint a Városháza tornya. Sajnos hamar lezavartak minket, mi meg szolgai módon sajnos hamar szót fogadtunk, pedig innen a végtelenségig lehetne gyönyörködni a látványban.

Firenze és Siena hosszú évszázadokon keresztül rivalizáltak, ott tettek keresztbe egymásnak, ahol csak tudtak és sokat háborúztak. (Ahogy Genova és Pisa is, ez a négyes soha nem bírt magával, állandóan konfliktusban állt valamelyik valamelyikkel). A két várost látva, az épület méretekben szerintem Siena vezet egy hangyalábnyival, Firenze viszont egy életre elvágta Siena jövőjét azzal, hogy a toszkán nagyherceg (ki más mint egy Medici?) eltiltotta őket a kereskedéstől a XVI. században. Gondoljuk meg, ez még viccnek is rossz egy olyan város esetén, mely a gyapjúkereskedelemből és a bankügyletekből gazdagodott meg. Így Siena szépen lassan lemaradt Firenze mögött, nem fejlődött, ámde megőrizte középkori jellegét. Pisa is erre a sorsra jutott, így Firenze és Genova lettek az igazi nyertesek. Viszont mai napig Siena-ban található a világ legrégebbi működő bankja, a Banca Monte dei Paschi di Siena. 

És akkor, gondoltam én egy óriásszelet pizza és némi séta után, vége a mai programnak. Így amikor Judit lazán megkérdezte, hogy hová akarunk még menni: Volterra-ba, vagy San Gimignano-ba, azt hittem, beesem a csomagtartóba. Ugyanis az én eredeti toszkán álmomban San Gimignano is szerepelt, de nézve a közlekedési lehetőségeket, be kellett látnom, hogy ez nekünk vonatozva nem fog menni. Amint tehát elindultunk visszafelé, én úgy vigyorogtam, mint egy jóllakott napközis. Aztán ez rá is fagyott az arcomra, mert a toszkán dombok közepén áprilisban, a san gimignano-i szerpentinen felfelé olyan jégesőt kaptunk, hogy csak úgy füstölt. Ilyenkor szoktak a magyar sofőrök félreállni és várni. Az olaszok viszont nem, sofőrünk csak nyomta neki és haladt kacskaringózva felfelé rendületlenül. A jégeső miatt vagy épp ellenére a városka (falu?) csurig tele volt turistával.

Az előző részben említettem az olaszok ragaszkodását a tornyokhoz. Nos, ez itt olyan már-már beteges méreteket öltött, hogy a hely fénykorában nem kevesebb, mint 72 toronnyal rendelkezett. Ebből 13 kisebb-nagyobb élte túl az éveket. A legnagyobb a Városháza tornya és ez az egyetlen, ahová fel lehet menni. 

A gazdag családok mibe másba is fektették a pénzüket, mint a szomszédénál magasabb toronyba? Tehát az ki volt zárva, hogy a szomszéd tornya magasabb legyen! És az a slusszpoén, hogy a tornyokat tulajdonképpen nem is használták semmire, mert magában a házban laktak. Ami most a yacht és a Ferrari, az akkor a torony. Nem őrület?

Itt olyan házak, épületek vannak használatban, amik alsó hangon 6-700 évesek. A már emlegetett Városháza is ilyen, aznap épp egy esküvő zajlott. Mikor az eső után kisütött a nap, megjelent az ifjú pár és a násznépen kívül még néhány száz nemzetközi turista is őket ünnepelte. Kaptak a nyakukba rizst és konfettit bőven!

Séta közben nem hagytuk ki a hely világhíres fagyizóját sem, ami két évben is elnyerte a világbajnoki címet. 

Én többek között pezsgős grapefruit-ot ettem, de volt ott paradicsomos és levendulás fagyi is. Meg még egy pár...

Minden véges, mint a seprűnyél, egyszer el kellett indulni visszafelé. És akkor következett a megálmodott autóút a millióféle zöld toszkán domb között, ragyogó naplementében. 

Azt mondják a zöld szín megnyugtat. Nem, nem nyugtat meg! Én olyan izgatott voltam, hogy azt sem tudtam, hogy előre nézzek-e a kacskaringós utat követve dombnak fel és dombnak le vagy kétoldalra pillogjak, ahogy kanyargunk a szerpentineken a dombok között. Időnként egy-egy mediterrán "viskó" tűnt fel a domb tetején, előtte ciprusokkal végigültetett sétánnyal.

Az út a Vald'Elsa-n keresztül kanyarog, ez a neten található képek közül a zöldebbik, míg a másik híres, a Vald'Orcia a sárgábbik. Beesteledett, mire Juditékhoz értünk, akik még a napi szuper programot megfejelték egy fincsi vacsorával is. Toszkán kenyér, sonkák, többféle sajt, olajbogyó és articsóka egy nyelet vörösborral. Kell ennél jobb? Egy tökéletes nap tökéletes befejezése.

Folyt. köv.