Keresztül-kasul Toszkánán - 2. nap: Lucca

Nem igazán volt előre fixen beosztott programunk, leszámítva a péntekre megbeszélt Siena-t és a vasárnapi firenzei belépőt. Így az időjárás függvényében (kicsit felhős, de nem esős) Lucca-t szemeltük ki csütörtökre.

Lucca vonattal fél óra Pisa-tól, így nem volt okunk hajnalban kelni (ritka alkalom). Hogy miért Lucca? A neten találtam róla fotókat és élménybeszámolót és mindegyikben csodásakat olvastam róla. Ezekkel teljes mértékben egyet is értek és csatlakozom az előttem szólókhoz. Aki Toszkánában előfordul, ne hagyja magát Lucca-ból eltéríteni.

Szóval ott tartunk, hogy úrinő módjára komótosan készülünk elvonatozni és a peronon állva ezekbe botlunk.

Nagy volt a csábítás, de mi végül mégis vonattal mentünk. Olaszországban nagyon jó a vonatközlekedés - ellentétben a magyarral. Ugyan ők is szidják a magukét, de csak mert nem látják a különbséget. Ha a MÁV csak egy kicsit is Trenitalia volna....Például pontosan indulnak a vonatok. Mondjuk, az már nem biztos, hogy pontosan is érkeznek, 5-10 perc azért benne van a kalapban, de az indulás rendben van. Tiszták a szerelvények, az emeletes vonatnak meg még én is tudok örülni.

Lucca-ban az állomás a városka fala mellett van, mely azt teljesen körbeveszi, jó magas és jó állapotú is (igaz kb. az 1600-as évekből van), így nehéz dolguk lehetett az ostromlóknak (ha voltak). Most a vizesárok helyén gyönyörű zöld gyep van, a falat pedig teljes hosszában sétánnyá alakították, télen-nyáron nagyon jó lehet ott sétálgatni. Itt egy kép a netről nyálcsorgatónak:

A San Pietro kapun át mintha megint csak visszacsöppentünk volna a középkorba, ha nem egyenesen a nemzeti ünnepi megemlékezésbe botlunk bele a Napóleon téren. Április 25. a Felszabadulás ünnepe Olaszországban, olyan, mint nálunk április 4-e volt annó. Ők viszont még megemlékeznek róla, bár ez a mindennapi életet kicsit sem befolyásolja. Minden üzlet nyitva, csak a cégek, irodák nem dolgoznak. (A szálloda olasz recepciósa például tőlem tudta meg, hogy nekik ünnep a csütörtök) Volt koszorúzás, fúvósok és láthatólag mindenféle katonai egység képviseltette magát az ünnepségen. Nekem mégis a zenészek királykék egyenrucija tetszett a legjobban.

Mentünk tovább és akkor már tényleg jött a középkor. A San Michele in Foro templom az egykori római fórumon áll, erre utal a neve is. Nem meglepő módon a pisai Dóm mása, csak jóval kisebb, de nem kevésbé szép. Körben régi házak. 

Ahogy elindultunk a keskeny kis utcákon és pár lépés után az Óratoronyba (Torre delle Ore) és magyarokba botlottunk. Szemmagasságban semmi nem utal a toronyra (és magyarokra), így ha nincs a tábla, talán lazán elbattyogunk mellette. Pedig a Torre Guinigi mellett Lucca egyik nevezetessége. 1390-ben épült, amikor még az órák sem igazán terjedtek el. Viszont legalább nyaktörő mutatvány, ha felnézel rá. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy hogy a viharba termelték fel olyan magasra az építőanyagokat az akkori gépek és lehetőségek mellett. Az emberi találékonyság és kreativitás tényleg bámulatos, és ha az emberek valamit nagyon akarnak, akkor az, mondhatjuk, egyszer meglesz.

A régi olaszok megmagyarázhatatlanul vonzódtak a tornyokhoz. A székesegyházakhoz mindig csatlakozik egy jó magas külön harangtorony és sok városkában található belőlük legalább egy pár még templom nélkül is, csak úgy szólóban. A tornyok szélsőséges példája San Gimignano, ahol már túlzásba is vitték a tornyozást, de erről majd később. Természetesen kizárólag elegendő pénzmaggal rendelkező gazdag családok engedhették meg ezt a luxust maguknak.

Mivel brit tudósok szerint is egy toronymászás elég egy napra, és mi a Torre Guinigi-t akartuk megmászni egy kicsit később, ezért sétáltunk tovább a Piazza dell'Anfiteatro-ra. A név itt is utal az eredeti funkcióra, itt állt a város római kori amfiteátruma. Ez már gyakorlatilag a város másik vége a San Pietro kapuhoz képest és kb. fél óra lassú séta alatt elérhető, csak hogy érzékeltessem a városka méretét.

Az amfiteátrum egy idő után, úgy sejtem, szükségtelenné vált a lucca-i lakosok számára és hagyták romosodni. Mígnem jött az ötlet az újrahasznosításra. A kör vastagságát megtartották és az amfiteátrum falát házakká építették át. Néhány kaput megtartottak, így több irányból megközelíthető a piactér. 

Amikor mi odaértünk, épp virágpiac zajlott, de a körben lévő házak földszintje jobbára kávézó és étterem. Gondoltunk erősen egy cappuccino-ra, de még csak akkor pakolták ki az abroszokat és a székpárnákat (kb. 11 óra volt), így mentünk tovább. 

Innen tényleg csak egy hangyaugrás a Torre Guinigi, így nem volt más hátra, mint előre, irány a tető. A torony különlegessége, hogy a tetejére magyaltölgyeket telepítettek, melyek most is szuper árnyékot kínálnak a több mint 250 lépcsőfok után. Sőt a fák mellett még egy miniatűr veteményes is elfért odafenn, a konyha pedig közvetlen az alatta lévő szinten helyezkedett el. 

Így a szakács csak kilépett a kertbe és bevitte az épp aktuális fűszereket és zöldségeket, ami rettentő praktikusan hangzik. Az viszont kevésbé, hogy mire leért a kész étellel, már minden szinte kihűlt.

Lucca csodás látvány a magasból a sok terrakotta színű cseréptetővel, a sárgás színű házakkal, a közülük kiemelkedő templomtornyokkal és körben a toszkán hegyekkel. Mire felértünk, már szikrázóan sütött a nap és egyáltalán nem volt kedvünk lejönni.

Kárpótlásul a San Marco székesegyház tőszomszédságában végre ráérősen megittuk a vágyott cappuccino-nkat és elüldögéltünk a napernyő alatt, gyönyörködve a látványban.

 

Pihenés után pedig a városfalon körbe szerettük volna sétálni a várost. 4,5 km nem hangzik olyan szörnyen egy turistának még ebéd előtt sem. Nos a féltáv után kénytelenek voltunk átgondolni ezt az állítást és szégyen, nem szégyen, legyőzettünk. A lábaink és a gyomrunk összeesküdtek ellenünk. 

Gondolná az ember, hogy egy turizmusból élő városban nem gond egy éttermet találni. Mondjuk nem is, ha az ember lányának nincsenek mindenféle kívánalmai (legyen kint a napernyő alatt, de ne legyen az utcán, ahol a szádba néznek, legyen olasz és ne valami átlag nemzetközi, meg ne legyen horribilis ára, mint a központban általában). Lillus a San Michele in Foro mellett akart volna enni, de mire visszavergődtünk, kiderült, hogy ott csak fagyizók és kávézók vannak, étterem egy szál se. Folytatódott a körbe-körbe, amit találtunk, az tele volt, és a tegnap már említett furmányos girbegurba utcák folyton visszavittek a kávézásunk helyére. Nagy nehezen, de lecsaptunk két szabad helyre egy Napóleon téri pici étteremben és innentől kezdve csak az számított, hogy milyen gyorsan hozzák a pizzánkat.

Mivel a látnivalókat kimerítettük, ezért visszavonatoztunk Pisa-ba. Magam sem értem hogyan, de még sikerült rávennem Lillust, hogy ne ücsörögjünk a szálláson, hanem még császkáljunk egy kicsit újra az óvárosban, most egy kicsit másfelé.

Nem túl régen hallottam, hogy az egészséges életmód része, ha napi 20 ezer lépést megteszel. Nos, nekünk ennyi jött össze aznapra és hozzácsaptunk még néhány emeletet is. 

Nem kellett ringatni az éjszaka egy kicsit sem egyikünket se.

Folyt. köv.

Keresztül-kasul Toszkánán - 1. nap: Pisa

Már hagyomány nálam, hogy minden egyes utazás után élménybeszámolót írok a blogon, ezen most sem akarok változtatni. Így legalább az akkori gondolatok, hangulatok egy kicsit megőrződnek a jövőnek is.

Az utat még 2018 novemberében foglaltam egy hirtelen döntés eredményeként. Valahogy zabszem került a gépezetembe és elhatároztam, hogy nekünk ismét menni kell. Valahogy azon sem gondolkodtam sokat, hogy Toszkána lesz a kiszemelt cél. Úgy látszik, Olaszország nálunk a favorit, mert ez már a harmadik utazásunk oda.

Rám nagyon nem jellemző módon igyekeztem nem sokat gondolni rá és tervezni nagyon előre, mert akkor sokkal lassabban telik az idő. Egyszer csak jött egy email a Ryanair-től, hogy változás van és a gépünk este 8 helyett aznap délután 12.30-kor indul Pisa-ba. Nosza, beindult az újratervezés, mert némi átcsoportosítással még egy napi programot be tudtunk illeszteni a menetrendbe. Köszönjük, Ryanair!

Így szépen, kényelmesen kicsorogtunk a reptérre, átsuhantunk az ellenőrzésen, melynek keretében mindjárt megszabadítottak a körömreszelőtől (azóta egy rettegés az életem, mi lesz, ha letörik a körmöm), majd közvetlen a gép előtt jól megtorpantunk. Hogy miért, senki sem tudja, de egy egész órát sikerült ácsorogni, mielőtt beszállhattunk. Enyje, Ryanair!

Az eljutás a szállásig gyerekjáték volt, ugyanis a reptér, mondhatjuk, a városban van, a teljesen automata PisaMover kisvonat kb. 5 percenként jár a reptér és a vasútállomás között, és kb. 5 perc az út is. Mi pedig a vasútállomás környékén szálltunk meg, mert sok vonatkozás volt a programban. 

Az nem volt kérdés, hogy az első nap délutánját Pisa-ban töltjük. A lecuccolás után nyakunkba kaptuk a lábunkat és toronyiránt elindultunk.

Ha átkelünk az Arno folyó túlpartjára például a Ponte di Mezzo hídon, egyenesen a középkori, zegzugos, kanyargós utcás, sikátoros, hangulatos óvárosba jutunk. 

Ha nem lennének az épületek árkádjai alatt butikok, meg nem mondanád, hogy a modern korban vagy! Mintha megállt volna az idő és minden úgy maradt volna, mint 1300-1400-ban. Kivéve a modern dézsákban ácsorgó narancsfákat, rajtuk narancsokkal. 

Igen, nem tévedés, nem csalás, igazi, mondom, igazi narancsokkal. Először nem hittem a szememnek: április végén nem lehet érett narancs Pisa-ban. De, lehet.

Hiába kanyarognak az utcácskák (később rájöttünk, mennyire trükkösek is tudnak lenni), Pisa oly kicsi, hogy előbb-utóbb a Csodák Terére jutsz. Mi a hátsó bejárathoz lyukadtunk ki, így szinte beleütköztünk a Toronyba.

Nekem már az is hihetetlen volt , hogy ott vagyok élőben, de hogy ennyire nagy és ennyire fehér, az elképesztő. Mintha körbe lenne csipkézve! Azt nem tudom, akkor is annyian néznék-e meg, ha nem lenne ferde, de hogy kevesebben próbálnának mindenféle kifacsart pozitúrában fotózkodni vele, az biztos. A mi próbálkozásainkat (mert voltak, nem tagadom) nem mondanám sikeresnek, de megpróbáltuk.

Számomra a Csodák Terének azért három attrakciója is van: a Dóm, a Keresztelőkápolna és a Ferde Torony. Mindhárom egyformán gyönyörű. Lenyűgözőek a méretek,  a sok finom faragás, melyek kivitelezése az akkori viszonyok között szerintem igazi kihívásnak számított és a szikrázóan fehér épületek a friss zöld gyep közepén. 

Először a Battistero-ba mentünk be, amiről (szakmai ártalom) nekem egy ékszerdobozka jutott eszembe, levehető fedéllel. A belseje viszont nagyon megdöbbentett, őszintén megmondom, nem erre számítottam. Szinte puritán belső fogadott, egyedül a szószék faragása számít "luxusnak". 

És kívülről sokkal nagyobbnak látszik, mint belül. Sokak mellett Galileit is itt keresztelték meg, mivel a városban született (ezt korábban nem is tudtam) és később a Dómban végezte a híres kísérletei egy részét. A kupola belső részén van egy galéria, amire fel lehet menni, de erre valahogy egyikünk sem érzett nagy késztetést.

A kijárattal pont szemközt található a Dóm bejárata. Itt is igaz, hogy a díszes külső viszonylag egyszerű belsőt takar. Szerintem épp annyi díszítés van benne, amennyi kell. 

Itt még inkább az építészeti megoldások, az anyagok domináltak és nem a túlcicomázott díszítés és a rengeteg aranyozás, mint egy barokk templom esetén. Az oltár feletti óriási Krisztus kép lenyűgöző, mindjárt a Hagia Sophia gyönyörű mozaikja jutott eszembe, egyáltalán nem véletlenül. 

Ez uralja a teret és tökéletesen elegendő is szerintem. A mennyezetet viszont nem spórolták el. Ilyen mennyezeteket Londonban láttunk utoljára, valami mesések.

A maga műfajában a pisai Dóm volt a legelső, így mintául szolgált más toszkán templomoknak. A jellegzetes fekete-fehér csíkozással máshol is találkoztunk, ugyanúgy mint az oszlopos homlokzattal. A Dóm épült előbb, tehát mondhatjuk, hogy a Torony árkádjai a székesegyházhoz lettek passzintva.

A Dómot 1063-ban kezdték el építeni és 1118-ban szentelte fel a pápa, tehát mondhatjuk, hogy viszonylag hamar elkészült. Ha a pisaiak nem tesznek ügyesen és némi erőszak segítségével szert 6 szaracén gálya teljes rakományára, akkor lehet, hogy mi most másban gyönyörködnénk. A rablott holmit szerencsére ebbe fektették, majd 1152-ben láttak neki a Battistero, illetve a Torony építésének, mely utóbbi 1290-ben azonban még csak épülgetett. Tehát a Dómot felhúzták 48 év alatt, a Toronnyal viszont nagyon lassan boldogultak. Pláne, mikor elkezdett dőlni...Mellette viszont belefogtak még a Camposanto (azaz a temető) létrehozásába. Pisa-nak a XIV. századig nagyon jól ment, de a "gaz genovaiak" végül legyőzték őket és Pisa-nak sajnos leáldozott.

A Toronnyal az évszázadok során nagyon sokat kínlódtak, igazából csak a legutóbbi időkben tudták megállítani a dőlést úgy, hogy sok tonnányi betont öntöttek az alapzat alá. Visszaegyenesíteni soha nem sikerült, de a dőlését legalább megakadályozták. Még csak néhány emelet volt kész, amikor az építmény már dőlni kezdett, szóval az építők abszolút tisztában voltak a helyzettel. Mégsem hagyták abba az építést, de próbáltál elcsalni a dőlést úgy, hogy az árkádok a dőlés oldalán magasabbak, így a tetővonalat végül egyenesre hozták ki. Kb. 54 m magasságban a dőlés mértéke már 4 méter. Érdekes érzés lehet fentről lenézve, de ezt mi nem tapasztaltuk meg. A szerintem borsos jegyárért cserébe 15 perc után lezavarnak és ez őszintén szólva nem volt szimpatikus.

Mivel a gép egy órát késett, így az este is hamar eljött. Még volt időnk, hogy a szikrázó esti naplementében elsétáljunk a Lovagok terére, a Garibaldi téren vegyünk egy igazi olasz szuperfagyit és megnézzük a túlparton az aprócska Santa Maria della Spina templomocskát.

Ez a templom eredetileg is az Arno parton volt valahol, de az árvizek miatt egyszer csak összecuccolták és arrébb felépítették újra. Ha a Battistero egy ékszerdoboz, akkor ez egy gyűrűtartó. Picurka, de csodásan faragott és a csúcsívek tényleg tüskés hatást adnak neki.

Hullafáradtan, de az első élményekben gazdagon estünk be a szállodai szobába, amit történetesen Galileiről neveztek el.  A hotelben még 4 szoba van, az egyik neve a Dóm, a másik a Torony, a harmadik a Keresztelőkápolna és az utolsó a Temető. Még jó, hogy nem azt a szobát kaptuk! Érdekes érzés lett volna...

Folyt. köv.

Romantikus hurka karkötők/Romantic bangles

Egy anyukának készült ez a karkötő páros az ő kedvenc színeiben. A sárgának különösképp örültem, mert olyan ritkán kérik, pedig olyan szuper szín! Most, hogy jön a jó idő, abszolút aktuális.

A karkötő másik körén pedig az anyuka kedvenc ásványa, a hegyikristály váltakozik csiszolt golyókkal. A csiszoltak színe megegyezik az apró kásagyöngyök színével, mindkettő szivárványos és a fényben gyönyörűen csillog.

Ordered to a beloved mother in her favourite colours. I was extremely happy to use yellow, as it is not really preferred in jewelry, although it is a super colour. Plus, it is absolutely actual in sunny weather.

The non-woven part of the bracelet includes the most favoured rhinestones and fire-polished rounds. The colour of the rounds is the same as the seed beads', both are crystal ab, thus sparkles brightly in lights.