Ribizli/Red-current

Szeretem csinálni is és viselni is ezeket a karikat. Egy roppant népszerű modellról van szó egyébként, ami nem csoda, mert kényelmes és a mérete univerzális. Eddig kétsoros csavartakat fűztem, most megfejeltem még egy sorral, így még különlegesebb a hatása. Valami nagyon vidám színösszeállítást gondoltam, végül rózsa, piros, lila és ezüst lett a csavart rész és mély padlizsánlila teklákat társítottam hozzá, amelyek között szinte világít a világos kör. A fülbevaló meg nem teljesen olyan mint egy fürt ribizli?

Kapható a webáruházban.

I enjoy beading and wearing these kind of bracelets. This is an extremely popular design. No wonder, it is very comfortable to wear and  the size is universal. So far I have made double rounds, now one more round has been added to have a more special look. I wanted a super cheerful color combo, finally I used rose, red, violet and silver beads for the twisted part and added dark aubergine pearls. The pair of earrings absolutely looks like red-current, doesn't it? Available in the webshop.

Névnapoztunk/Celebrating a nameday

A karácsonyi ajándékhoz csatlakozott a névnapi ajándék. Ebből az íriszzöld gyöngyből mindenképpen egy Brigit karit terveztem, mert az egyszerű minta nem vonja el a figyelmet a gyöngyök csillogásától. Minél szélesebb, annál jobb.

This piece matches this Xmas gift. I planned to use these iris green beads to have a Brigit bracelet because the structured pattern draw no attention from the sparkling beads. And the wider the better.

A másik ajándék egy olyan "csak felveszem és már indulok is" gyűrű lett. Egyszerű fazon, de szuper mutatós és optikailag formázza a kezet. Egy szem Swarovski díszíti, nem is kell több.

The other surprise is a 'just get it on and go' type of jewelry. Simple design but super decorative and optically forms the hand. One single piece of Swarovski bead is the decoration, no need for more.

Még több unikornis/More and more unicorns

Úgy látom, az unikornisok korát éljük! Az előző háromhoz újabb három csatlakozott, most Erika kérésére.

It seems to be unicorn era nowadays! Another three have joined the previous ones by Erika's request.

Keresztül-kasul Toszkánán - 5. nap: Firenze

Firenze igazándiból már nem volt új számunkra, hiszen néhány évvel ezelőtt már jártunk itt egy idegenvezetős úton. Így akkor elég sokat megtudtunk a városról, de az idő rövidsége miatt pár dolog kimaradt. Most ezt igyekeztünk pótolni.

Felvezetésképp a Santa Maria Novella templomtól lesétáltunk a Dómig, aminek a szomszédságában úrinősen megkávéztunk, majd  szerintünk őslakos firenzei stílusban elsétáltunk az Uffizi mellett az Arno partra viszontlátni a Ponte Vecchio-t. Körbejártunk a Piazza della Signoria-n, majd mivel elkezdett cseperegni az eső, bementünk a Palazzo Vecchio-ba.

Még itthon megvettem időpontra a jegyet és ez nagyon jó ötlet volt. Ahogy beléptünk, egy kedves hölgy már irányított is minket a megfelelő helyre, kikerülve a sort. Kaptunk egy-egy tablet-et, amin keresztül elolvashattuk, ill. meghallgathattuk a legfontosabb tudnivalókat, érdekességeket az épületről. Nem voltunk időponthoz kötve, jöttünk-mentünk, ahogy akartunk. Javasolták, hogy először a toronyba menjünk fel, mert esőben leállítják a felmenetelt, így rövid időn belül már fentről pillogtunk lefelé a városra. Nem voltunk alacsonyan, annyit mondok, ötvenvalahány méteren (emléxünk a siena-i 102 méterre, ugye?).

Az épület a Medici család régi otthona volt, majd ők elköltöztek egy nagyobba és ez maradt a Városháza. Kezdetben a kettő  funkció párhuzamosan futott, a Medici-ek magukhoz hívták a tanácstagokat, ha valami felmerült. Ugyan Firenze hivatalosan köztársaság volt, de azért mégis akadt, aki egyenlőbb volt a többinél és megmondta a tutit. Az ő vezetéknevük pedig egy jó darabig Medici volt... A sors fintora, hogy a kicsit sem közkedvelt Piero Medici-t (Lorenzo fiát) épp a saját tornyába zárták, miután fellázadtak ellene. Mi láttunk a toronyban egy vasretesszel ellátott cellát, de ez olyan kicsi volt, hogy még le sem lehetett benne feküdni. Kb. mint egy ülőkád egy célzott lyukkal az alján. Senki sem érdemli meg, hogy ide zárják be.

Érdekes volt látni a videón, hogy az alacsony mennyezetes, fehér falú, egyszerű barna padokkal berendezett tanácsterem hogyan alakult az évek során a mai grandiózus csarnokká az Ötszázak Tanácsa részére. A mennyezetet több méterrel megemelték, felhúztak egy galériát, a falakat körben festményekkel borították, a mennyezetre meg ráfestették a firenzei történéseket (a kezdetektől a háborúkon át I. Cosimo toszkán nagyhercegig). Kinek pénze van...

A Medici-ek annyian voltak, mint égen a csillag (nem volt ritka a 10 vagy annál több gyerek), de közülük a 3 leghíresebb: az öregebb Cosimo, aki megalapozta a család hírnevét és gazdagságát, Lorenzo, aki hosszú ideig kormányozta Firenzét, bár pénzügyi zseninek nem volt mondható és I. Cosimo, aki a nagyhercegségig vitte. Meg volt még mellesleg két pápa is közöttük, de az már sok lenne ide.

A 2. sz. Cosimo nem a szerénységéről volt híres. Az épület (még mindig a Palazzo Vecchio-ban vagyunk) kb. 80%-a csak róla szól. Szerintem XIV. Lajos és Napóleon tőle tanult megalomániát. Kevés olyan helyiség akad, ahol nincs valamilyen pozitúrában lefestve. Jó, végül is csinált egy csomó mindent Toszkána érdekében, de ez volt a munkaköri kötelessége.

A gyerekeivel viszont mintha kissé spúr lett volna. Lett nekik az asszonnyal 11 gyerekük. Őket felzsúfolták a másodikra összesen 5 kicsi szobába, egy ágyba 2-3 gyerek is jutott úgy, hogy hogy volt az anyjuk lakrésze is és a dadák, szolgák helye is. Ott élték a mindennapokat abban a viszonylag pici lakrészben, miközben a palota több ezer négyzetméter alapterületű. Nem tudom elképzelni, hogy csak leugrottak volna egy kicsit bandázni a városi gyerekekhez, így valószínűleg egymás és a felnőttek agyára mehettek. És ha így éltek a nemesek, akkor mennyi hely jutott egy szegény családnak?

Az épület végigjárására kb. 2 óra kellett, már bőven ebédidő volt, mikor kijöttünk. A Dante téren lévő kiülős étteremben ettünk egy jó kis tésztát, majd jóllakva és megpihenve elsétáltunk a Ponte Vecchio-n át a Pitti Palotához.

Ez lett az új kecó, miután Medici-ék kiköltöztek a Palazzo Vecchio-ból (vecchio=régi). Érdekes, hogy az épület megmaradt az előző tulajdonos nevén, aki egy jól menő bankár volt. Hatalmas, hosszú U alakú házról van szó, itt biztosan jobban elfértek. Ma múzeum, hosszú sorokkal a bejárat előtt. Mögötte messzebb a domboldalon található a Forte di Belvedere erőd. 

Sajnos elég nagy távolságra, ezzel nem próbálkoztunk, gyalog reménytelen. Visszafordulva a híd felé megálltunk fagyizni. Gyanútlanul kértünk 2-2 gombóc fagyit, majd a kasszánál derült ki, hogy 20 euro lesz. 

A fagyi szuper volt, az adag óriási, úgy kellett letuszkolni, de azért ez levert. Máshol 1-2 euro egy gombóc.

Firenzében minden drágább, ez nem túl meglepő. Ha nem is duplája, de kb. másfélszerese az ára itt mindennek más helyekhez képest. Ennek ellenére kihagyhatatlan. A fagyival elbattyogtunk végig a folyóparton a Santa Croce-hez, mert az is kimaradt a múltkor. 

Ekkor viszont perceken belül leszakadt az ég. Dörgött, villámlott és szakadt az eső. Beálltunk egy szentkép árus kis butikjába, ahonnan a bácsi legszívesebben kipaterolt volna minket, de a néni nagyon kedvesen behívott, hogy maradjunk csak nyugodtan. Gondoltuk, amíg esik, benézünk a Dómba, de olyan hosszú sor kígyózott végig az oldalán, hogy azalatt hatszor bőrig áztunk volna, így visszamentünk a pályaudvarra, amúgy is estefelé járt az idő. Nagyon praktikusan, az utcák egy része aluljáróban folytatódik, ami a vonatokhoz visz. Este még Juditéknál landoltunk, mivel meghívtak egy toszkán búcsúvacsira.

Másnap már nagy történések nem voltak, ráérősen összekészülődtünk, mert csak fél 3-kor indult vissza a gépünk Pestre a szokásos be nem jelentett és soha meg nem magyarázott 1 óra késéssel.

Hogy mi tetszett a legjobban? Nekem San Gimignano és a tengerpart lett a legemlékezetesebb.

Ha visszagondolok, a szélrózsa több irányába is utaztunk Pisa-ból, északra, észak-nyugatra, keletre és dél-keletre (nyugatra már a tenger van, arra azért nem), így Pisa jó kiindulási pont Toszkána bejárására, ahol nemcsak 6 napot, hanem sokszor 6 napot el lehetne még tölteni.

Ééés, itt a vége. Köszönöm, hogy jöttél. Szeretettel üdvözöl: Tündrüs

Három az unikornis/Three unicorns

Három kis csajszikának kérte Niki a három unikornist. Tesók, de természetesen nem egyformák, sőt az egyik kékszemű.

Niki has asked meg to bead three unicorns to three little princesses. They are sisters (the unicorns) but each is a little different, even one has blue eyes. 

Színes kumi szett/Colourful kumi set

A nyolcszálas sima kumihimozás már annyira megy, hogy merészeltem ajándékot is készíteni. Ez az egyszerű, de vidám nyaki-kari szett Juditnak készült és ezért Pisa-ig utazott. Nem 7, hanem 10 színt válogattam bele, így bármikor hordható és bármihez. Igazi Jolly Jokert akartam készíteni és úgy láttam, elnyerte a gazdija tetszését.

Making a 8-thread kumihimo bangle is easy now so I dared to make a set as a present. This happy and simple set is for Judit and it took a long way to Pisa. Not only 7 but 10 shades are included, thus suits any dress, any time. I wanted to create a real Jolly Joker and it seemed to give pleasure to its new owner.

Keresztül-kasul Toszkánán - 4. nap: Cinque Terre

Szombatra végre tuti jó időt ígért az előrejelzés, ezért megcéloztuk a tengerpartot. Ez lett az a bizonyos plusz program, amit a gép korábbi indulása miatt be tudtunk iktatni a menetrendünkbe.

Cinque Terre egy 5 halászfalut magában foglaló terület Pisa és Genova között a tengerparton. A falvak jobbára a tengerparti sziklákra települtek és híresek a mindenféle színben tarkálló házaikról.

A pisa-i vonat megáll a világhírű Carrara-ban is. Az itt kitermelt márvány a világ sok-sok tájára eljutott, sok csodás épület alapanyaga lett, most viszont láthattuk a dolog másik oldalát: a fél hegy eltűnt, a maradék pedig össze-vissza van kaszabolva. Valamit valamiért, tudom, de ez akkor is rémes látvány.

Vonattal La Spezia-ig kell elutazni, onnan a Cinque Terre Express visz végig a falvakon: az első állomás Riomaggiore, a második Manarola, a harmadik Corniglia, a negyedik Vernazza és az utolsó Monterosso.

A Google képkeresőben fellelhető képek nem hazudnak, nem Photoshop esete áll fenn. A tenger is és a házak is tényleg olyan gyönyörű színűek, mint a képeken, most már tanúsíthatom.

Amikor elindul a "expressz" La Spezia-ból szinte rögtön egy alagútba fut be és megy-megy a sötétben. A fülkében már majdnem lázadás hangulat kezdett eluralkodni, hogy nem látunk semmit, amikor a vonat egyszer csak lassított és néhány sziklába vájt nyíláson keresztül, közvetlenül az ablak mellett felbukkant a tenger! A zöldnek és a kéknek nem 50, hanem száz árnyalata villant hirtelen az arcunkba és mindenki egyszerre hördült fel a meglepetéstől.

Mi elvonatoztunk egészen Monterosso-ig és onnan jöttünk visszafelé megállónként. A vonat 10-15 percenként közlekedik, egész napra érvényes jeggyel akkor jöttünk és mentünk, amikor akartunk. Ez a legkényelmesebb, bár magában 16 euro volt fejenként.

Már sajnálom, hogy nem maradtunk Monterosso-ban még tovább, de egy napba bele kellett férnie az öt falunak. Ott van egyedül olyan beach, ahová le lehetett menni és természetesen nem bírtuk ki, hogy ne menjünk bele a vízbe. Kb. 16 fokos volt a tenger, de annyira meleg volt a levegő hőmérséklet, hogy jól esett. Törülköző híján a széldzsekimen ücsörögtünk, amikor épp nem a vízben pacsáltunk. Lillusnak ez volt az első tengere (Ligur tenger) testközelből, nagyon élvezte. Mellettünk a hölgyemények a napozóágyon napoztak bikiniben, a gyerekek fürödtek pucéran (és nem fordítva), vagy aki készült, fürdőnaciban, ők nyakig belementek.

Valószínűleg csiriz lehetett elszórva a parti homokban, mert feltűnően nehezen cihelődtünk össze, hogy átmenjünk Manarola-ba. 

Az egy teljesen más stílusú hely. Míg Monterosso egy nyaralófalu stranddal, napernyőkkel, addig ez egy forgalmas turistapont éttermekkel, üzletekkel. Pont delet harangoztak, amikor felkaptattunk a kis falu mini erődjébe a szikla tetejére épp egy magasságban a templomtoronnyal, természetesen csodás a kilátás mind Monterosso, mint Corniglia felé.

A következő állomásként  Corniglia volt a soros. Gondoltuk, az lesz az a hely, ami tökéletes egy tiramisura. A vonatból kiszállva, mi szolgai módon el is indultunk a falu irányába, de egy idő után kirajzolódott a masszív lépcsősor a szikla oldalán, ami felvezetett a faluba. Nem kellett egy perc sem, hogy revideáljuk a terveket és forduljunk sarkon ismét a vasút felé, elvégre tiramisu kapható Vernazza-ban is!

És tényleg. Még akkor is nagyon tetszett volna, ha nem eszünk itt semmit. Nagyon szép és nem túl meredek sétány vezet felfelé a szikla tetejére, ahonnan az öbölben egymás fölé épített házak és a központ is látható. 

Szombat lévén rengetegen voltak olaszok is, nemcsak turisták. És nemcsak olaszok, hanem kutyák is. A kint töltött 6 nap alatt egyébként megszámlálhatatlan mennyiségű kutyával találkoztunk. A helyiek viszik magukkal őket ezek szerint mindenhová, még a nagy tömegbe is. Bemennek velük szemrebbenés nélkül üzletbe, étterembe, még a közértbe is. Azt azért erősen kétlem, hogy a kutyák is élvezik a tömeghelyeket, mindenesetre nagyon nyugodtan viselik. Az egészen apró kutyákat inkább az eltaposás veszélye fenyegeti, nem a többi kutya.

És akkor már csak egy állomás maradt hátra, Riomaggiore. Bíztunk benne, hogy itt lesz még strandolási lehetőség, de sajna nem. Így maradt a körséta a falucskában, a meredek utcákon és a kikötőben. 

És maradt a fájó búcsú. Ez egy szuper nap volt! Ide bármikor visszajönnék! Végül is nem elérhetetlen, de amikor annyi más van még a bakancslistán, akkor valószínűleg nem fogok újra itt előfordulni, és ez azért egy kissé szomorú. De nem akarom szomorúan zárni a post-ot: sikerült kifognunk a tengerparton az első igazán meleg, napocskás, kellemesen szellős tavaszi napot és még fürödtünk is! Az csak másnap derült ki, hogy mekkora mázlink is volt....

Folyt. köv.

Keresztül-kasul Toszkánán - 3. nap: Monteriggioni, Siena, San Gimignano

Az úgy volt, hogy volt nekem gimiben egy Judit nevű kedves osztálytársam, aki Pisa-ba ment férjhez. A 30. éves osztálytalálkozón beszéltünk utoljára 2 éve, most pedig megállapodtunk, hogy találkozunk. Ennek az lett a vége, hogy elvittek minket Siena-ba.

Siena-ba el lehet jutni vonattal is, de Empoli-ban át kell szállni, majd a vonatállomástól még buszozni a központba. Így nem lehettünk elég hálásak, hogy kocsival elröpítettek bennünket. Siena előtt azonban még meglepetésként megálltunk Monteriggioni-ban.

Én azok táborát erősítettem eddig, akik még nem hallottak róla. Toszkána szívében fekszik, Siena-tól nem messze, de annyira picinyke, hogy nem túl elterjedt a híre. Annyira apró, hogyha felmászol a dombra a kapuhoz, akkor elláthatsz a másik kapuig a másik végén, de miniben megvan benne minden: főtér, templom, étterem, pici házak, keskeny utcák és cappuccino (utóbbi normál méret).

Monteriggioni-tól Siena már csak kb. fél óra, összesen Pisa-tól kb. 2 óra kell kocsival. Természetesen legelőször a főtérre, a Piazza del Campo-ra sétáltunk el. A hasonlóság a nagy riválissal, Firenzével teljesen egyértelmű, de azért vannak különbségek. Először is ez a tér kb. félkör alakú, kicsit kagylóformára hasonlít és nagyobb. Befelé lejt és fel van osztva fehér kőcsíkokkal. Az egyik oldalán a Városháza a híresen szép toronnyal. 

A Palazzo Vecchio ötvenvalahány méteres tornyával szemben ez a torony 102 méter! És olyan vékony, csoda, hogy egyenesen megmarad (ez hülyén hangzik, de ez volt az érzésem). A tér kör alakját használják ki az évente kétszer megrendezésre kerülő lovasversenyen, a Palio-n. Ilyenkor felszórnak homokkal körben egy sávot és ott versenyeznek a kerületek lovasai. Sajnos majdnem minden alkalommal elpusztul vagy megsérül egy ló, így többen ellenzik.

Szívesen bementem volna a Városházát belülről megnézni, de nyilván előre kellett volna jegyet váltani, borzasztó nagy volt a sor. Így továbbhaladtunk a Dómhoz. A Dóm így sem kicsi, pedig ennél sokkal nagyobbra tervezték, a jelenlegi templom a tervek szerint csak az óriás templom egyik hajója lett volna. A belseje pedig semmihez sem hasonlítható. 

Szerintem közel egy órát nézelődtünk benne, igaz magában foglal egy díszes könyvtárat is hatalmas énekeskönyvekkel és rengeteg festménnyel. 

A Dóm múzeumán (amit Opera-nak hívnak az olaszok, miért?) keresztül és majdnem egy óra sorállás után lehet feljutni az elkezdett, de soha be nem fejezett óriástemplom egy falának a tetejére. Ez így bonyin hangzik, mutatom. Mi ott voltunk legfelül.

Ez majdnem olyan magasan van, mint a Dóm kupolája, de még mindig jóval lejjebb, mint a Városháza tornya. Sajnos hamar lezavartak minket, mi meg szolgai módon sajnos hamar szót fogadtunk, pedig innen a végtelenségig lehetne gyönyörködni a látványban.

Firenze és Siena hosszú évszázadokon keresztül rivalizáltak, ott tettek keresztbe egymásnak, ahol csak tudtak és sokat háborúztak. (Ahogy Genova és Pisa is, ez a négyes soha nem bírt magával, állandóan konfliktusban állt valamelyik valamelyikkel). A két várost látva, az épület méretekben szerintem Siena vezet egy hangyalábnyival, Firenze viszont egy életre elvágta Siena jövőjét azzal, hogy a toszkán nagyherceg (ki más mint egy Medici?) eltiltotta őket a kereskedéstől a XVI. században. Gondoljuk meg, ez még viccnek is rossz egy olyan város esetén, mely a gyapjúkereskedelemből és a bankügyletekből gazdagodott meg. Így Siena szépen lassan lemaradt Firenze mögött, nem fejlődött, ámde megőrizte középkori jellegét. Pisa is erre a sorsra jutott, így Firenze és Genova lettek az igazi nyertesek. Viszont mai napig Siena-ban található a világ legrégebbi működő bankja, a Banca Monte dei Paschi di Siena. 

És akkor, gondoltam én egy óriásszelet pizza és némi séta után, vége a mai programnak. Így amikor Judit lazán megkérdezte, hogy hová akarunk még menni: Volterra-ba, vagy San Gimignano-ba, azt hittem, beesem a csomagtartóba. Ugyanis az én eredeti toszkán álmomban San Gimignano is szerepelt, de nézve a közlekedési lehetőségeket, be kellett látnom, hogy ez nekünk vonatozva nem fog menni. Amint tehát elindultunk visszafelé, én úgy vigyorogtam, mint egy jóllakott napközis. Aztán ez rá is fagyott az arcomra, mert a toszkán dombok közepén áprilisban, a san gimignano-i szerpentinen felfelé olyan jégesőt kaptunk, hogy csak úgy füstölt. Ilyenkor szoktak a magyar sofőrök félreállni és várni. Az olaszok viszont nem, sofőrünk csak nyomta neki és haladt kacskaringózva felfelé rendületlenül. A jégeső miatt vagy épp ellenére a városka (falu?) csurig tele volt turistával.

Az előző részben említettem az olaszok ragaszkodását a tornyokhoz. Nos, ez itt olyan már-már beteges méreteket öltött, hogy a hely fénykorában nem kevesebb, mint 72 toronnyal rendelkezett. Ebből 13 kisebb-nagyobb élte túl az éveket. A legnagyobb a Városháza tornya és ez az egyetlen, ahová fel lehet menni. 

A gazdag családok mibe másba is fektették a pénzüket, mint a szomszédénál magasabb toronyba? Tehát az ki volt zárva, hogy a szomszéd tornya magasabb legyen! És az a slusszpoén, hogy a tornyokat tulajdonképpen nem is használták semmire, mert magában a házban laktak. Ami most a yacht és a Ferrari, az akkor a torony. Nem őrület?

Itt olyan házak, épületek vannak használatban, amik alsó hangon 6-700 évesek. A már emlegetett Városháza is ilyen, aznap épp egy esküvő zajlott. Mikor az eső után kisütött a nap, megjelent az ifjú pár és a násznépen kívül még néhány száz nemzetközi turista is őket ünnepelte. Kaptak a nyakukba rizst és konfettit bőven!

Séta közben nem hagytuk ki a hely világhíres fagyizóját sem, ami két évben is elnyerte a világbajnoki címet. 

Én többek között pezsgős grapefruit-ot ettem, de volt ott paradicsomos és levendulás fagyi is. Meg még egy pár...

Minden véges, mint a seprűnyél, egyszer el kellett indulni visszafelé. És akkor következett a megálmodott autóút a millióféle zöld toszkán domb között, ragyogó naplementében. 

Azt mondják a zöld szín megnyugtat. Nem, nem nyugtat meg! Én olyan izgatott voltam, hogy azt sem tudtam, hogy előre nézzek-e a kacskaringós utat követve dombnak fel és dombnak le vagy kétoldalra pillogjak, ahogy kanyargunk a szerpentineken a dombok között. Időnként egy-egy mediterrán "viskó" tűnt fel a domb tetején, előtte ciprusokkal végigültetett sétánnyal.

Az út a Vald'Elsa-n keresztül kanyarog, ez a neten található képek közül a zöldebbik, míg a másik híres, a Vald'Orcia a sárgábbik. Beesteledett, mire Juditékhoz értünk, akik még a napi szuper programot megfejelték egy fincsi vacsorával is. Toszkán kenyér, sonkák, többféle sajt, olajbogyó és articsóka egy nyelet vörösborral. Kell ennél jobb? Egy tökéletes nap tökéletes befejezése.

Folyt. köv.