1 hét Indiában 1/1 week in India 1

Többen jeleztétek a blogban és email-ben, hogy mutassak többet az indiai utazásról. Előre szólok, nem vagyok egy nagy útibeszámoló író típus. Úgy készüljetek, hogy ezek inkább benyomások lesznek, mint szakszerű útleírás. Íme:

Először is, hogy hogyan kerültem ki? Az Avicenna International College, ahol dolgozom, külföldi hallgatókat fogad (persze fogadhatna magyarokat is) és most jött el az ideje és a lehetősége annak, hogy indiai diákok is jöjjenek hozzánk (egy új országból diákokat fogadni kb. 1-2 éves előkészítő munkát jelent általában). Mivel voltak már konkrét jelentkezők, a főnököm úgy döntött, hogy a helyszínen tartunk felvételi vizsgát. És engem is magával vitt.

Összesen 8 napig voltunk kint. Ebből több mint 1-1 nap volt az oda illetve visszaút, a távolság Budapesttől kb. 6000 km. Mivel az ország óriási és („mellesleg”) dolgozni mentünk, nem is készültem túl sok turistáskodásra. Egyedüli vágyam a Taj Mahal volt, amit gyerekkorom óta nézegettem mindenféle fotókon az esélytelenek teljes nyugalmával. Tehát: ha már eljutok Indiába, Agrába el KELL menni! A végén meglett!

Mi a Bp-Isztambul-Új Delhi útvonalon mentünk. Na, akkor számoljunk: kb. 2 óra Isztambul, ott 2 óra várakozás, aztán 5 és fél óra Új Delhi. Plusz 3 és fél óra időeltolódás. 13:45-kor indultunk Pestről és hajnali 3-kor értünk Új Delhibe. Onnan pedig irány Jalandhar, a vizsga helyszíne. Előtte utánanéztem, kb. 375 km. Gondoltunk, ez semmiség. Micsoda naivitás!!!!! Az út további 9, igen kiírom betűvel, kilenc óráig tartott. Néha megálltunk kajálni, de különben folyamatosan mentünk. Egyszer álltunk a dugóban kb. 20-30 percet, de amúgy végig haladtunk. A megfejtés az indiai közlekedésben rejlik. Itt az a szabály, hogy nincs szabály. Néhol láttam egy-egy sebességkorlátozó táblát (vicces!), de különben csak útjelző táblákat. A többi teljesen felesleges. Ahogy a két sávot elválasztó záróvonal is csak festékpocsékolás volt. Két sávban általában hárman-négyen, de néha többen haladnak.

Pl. egy teherautó, egy motorbiciklis (rajta általában 3-4 fő, néhány hónapos gyerek apuci és anyuci közé préselten, keze-lába lóg csak ki), egy motoros riksa (kb. 15 fő szardíniapózban), egy autós és keresztben cikáznak a gyalogosok.

Mindenki dudál. Állandóan. És hangosan. Néha láttam rendőrt is. Na ez az abszolút reménytelen munkakör! Az átlagéletkoruk szerintem kimagaslóan alacsony lehet, mivel az egész napot a tűző napon, a benzingőzben töltik. Viszont nincs baleset, illetve nem jellemző. Mindenki türelmes, a kisebb járművel cikáznak a nagyobbak körül, de senki sem anyázik, kiabál vagy rázza az öklét. És azért dudálnak, hogy jelezzenek egymásnak, nem azért mert le akarják tépni a másik fejét! A magyar autósokat oda kéne küldeni a vezetés gyakorlatra, sokan sokat nyernénk vele.

A türelem Indiában kulcsszó. Én egy nagyon türelmetlen típus vagyok, de ott sokat tanultam. „Türelem, lényeg, hogy haladunk.” – ezt többször mondogattam magamnak a közel 2000 km alatt, amíg mentünk. A türelemnek két forrása van szerintem: az egyik, hogy eszméletlenül sokan vannak, és ha nem férnének össze, már rég legyilkolták volna egymást. A másik a meleg. Abban a közel 50 fokban ki a fenének van kedve sietni, vagy a másikkal veszekedni? Ott egye a fene.

Aztán ott van az idő, mint relatív fogalom. Mikor megkérdeztük a kísérőt, hogy hány óra Jalandharig, azt mondta, kb. 5. Ehhez képest lett 9, pedig ő már végigment az úton (Lehet, hogy nem merte bevallani????).Valahogy könnyebb, ha tudod hogy kilenc. Ha ötre számítasz és kilenc lesz belőle, az őrjítő. (Pláne, ha egész úton nem alszol egy büdös másodpercet sem, mert járművön nem tudsz.) Ha tudod, hogy kilenc, akkor arra készíted a lelked. Úgyhogy én azután mindig a távolságot néztem és kb. félórás eltéréssel megsaccoltam az érkezést. Így a visszaút sokkal könnyebb volt. Ha megbeszéltünk egy időpontot, kb. egy óra múlva realizálódott. Én, akit mindig pontosságra neveltek, ezt nehezen viseltem, de bele lehet jönni.

Ha az ember európai turistaként jár-kel Indiában, akkor nagyon csalódik. Persze vannak nagyon szép látnivalók, de a városok átlagos része (tehát a nem turistakörzet) finoman szólva pocsadék. Az épületek olyanok, mintha vagy még épülnének, vagy már bontás előtt állnának. Vagy mintha lebombázták volna őket. Az épületek nagy része betonból épült, általában be sem vakolják, tisztelet a kivételnek. Az üzleteknek viszont hangzatos nevük van: az aktuális üzlet lehet valamilyen palota (Palace) vagy maga a Paradicsom (pl. Electronic Paradise) vagy maga a bolygó (Chocolate Planet). A látvány már egy másik kérdés.

Elolvastam Káli Gopika Indiáról szóló blogját. Ő azt írja, hogy "Indiát 5 cm-rel a föld felett kell nézni és akkor csodálatos lesz!" Ez tökre így van. Zsuzsa, ha olvasod: nagyon sok mindent írtál, amit én is megtapasztaltam és nagyon a véleményemet írtad le!

A szemét sok helyen hegyekben áll, a szent tehenek azt legelik. Júliusban fű nem nagyon vanni, mert locsolás híján minden kiég, így nem is túlzottan husisak. Konkrétan a bordáik majd átbökik a bőrüket. Szegények. Lovat keveset látni, inkább bivalyokat, szamarat vagy esetleg tevét használnak kocsihúzásra. Az út Új Delhi és Jalandhar között tulajdonképp egy összefüggő város némi rizsfölddel. Előbb-utóbb egybe fog épülni egy nagy hosszú várossá. De különben olyan a táj, mint nálunk az Alföldön. Na jó, pálmafák itt nincsenek. Meg az út szélén hancúrozó majmok sem.

A városban ilyen táblák vannak: „Keep the city clean and green” (=Tarts a várost tisztán és zölden.). Na, ez megint csak vicces volt látni. Pedig ez abszolút nem a szegénység kérdése szerintem. Ott van egy halom ember, akinek valószínűleg nincs fix munkája (csak mennek vagy élnek az út mentén, de miből élnek, rejtély), azok igazán tehetnének valamit a környezetükért. Szerintem munkaerőben nem lenne hiány. Nem létezik, hogy van náluk szemételszállítás (a látott szemét mennyiségéből ítélve), pedig attól máris élhetőbb lenne a városuk.

Indiának van egy jellegzetes szaga. Nem mondom, hogy büdös, csak nagyon más, mint amit mi ismerünk. Mikor kiléptünk hajnalban a reptér épületéből, mint egy lórúgás, mellbe vágott a meleg trópusi éjszaka és ez a szag. Volt alkalmam egy pár napfelkeltét és napnyugtát végignézni, a nap ilyenkor csak dereng az égbolton a párás levegő miatt. De azért szép.Jalandhar 10 milliós város. Mikor mondtam az irodában dolgozó lányoknak, hogy Magyarország lakossága ennyi, hangosan kacagtak. Az iroda és a tantermek egy ház alagsorában voltak, de ez még királyságosnak számított. Ahogy mesélték, nagyon drága egy-egy iroda bérleti díja, nem beszélve arról, hogy ha venni akarsz egyet. Kb. 200,000,- dollárnak megfelelő rúpia, ha sajátot akarsz. Ez alapján mi nem akartunk. Drága az autó is és a benzin is. Utóbbi kb. annyi mint nálunk, ha átszámoljuk. Egy irodai dolgozó átlagos fizetése kb. 200 dollárnyi rúpia. Nem véletlenül a leggyakoribb 2 közlekedési eszköz a bringa és a lábbusz. A rúpia (számomra) meglepő módon sokkal jobb, mint a forint. 1 dollár 46 rúpia. Nálunk ugye 1 dollár most kb. 230 forint. Na, ez a nem semmi!
Mi egyébként Punjab államban voltunk, ez India észak-nyugati csücske, nagyon közel a pakisztáni határhoz. Ez egy viszonylag jólétben élő része az országnak. Nagyrészt hindu és szikh vallásúak a lakosok. Az a hindu, aki nem hord turbánt. És az a szikh, aki igen. A szikhek (mármint a férfiak) ugyanis nem vágathatják le a hajukat és az arcszőrzetüket. Ezért hordják a turbánt. Arrafelé a narancssárga a vallási szín. De van sárga, piros, lila és barbirózsaszín turbán is. Sajnos nem sikerült fotóznom, így csak képzeljétek el a nagyszakállú papát, amint egy motorbiciklin repeszt rózsaszín turbiban. Csini. Állítólag van, akinek bokáig ér a haja és én ezt még hajlandó is vagyok elhinni. A vendéglátónknak „csak” a háta közepéig ért. Látni nem láttam, mert csak otthon veszik le. A turbánt kb. 10-12 éves koruktól hordják a fiúk, addig egy úszósapkához hasonló sapeszt hordanak, aminek a fejtetőn van egy plusz gombóca. Ide tekerik fel a hajukat.

A turbán kb. 6-8 m hosszú és naponta 15-20 perc, mire felkerül a fejükre. Iszonyú keményen és feszesen áll rajtuk szorosan a fejük körül és tűkkel van rögzítve.

Érdekes, a nők többsége viszont nem hord a fején kendőt, csak a nap miatt terítik magukra a sálat. Viszont a sál az öltözet elválaszthatatlan része. Azt mondta az egyik leányzó, hogy anélkül nem teljes a ruházat. Vidéken és az idősebbek között még a szári a jellemző, a fiatalok és a városiak már salwar kameez-ben feszítenek.

Ez egy gatyesz és egy bebújós térdig érő felső kettőse, lehet rövid ujjú vagy ujjatlan. Megfogdosva az anyagokat, „némi” műanyag lakik benne, melegben nem kifejezett élmény lehet. De nagyon szép színesek (lásd előző bejegyzés) és csillivillik. Az orrukban gyakori a piercing. Persze akad, aki csőfarmerban és pólóban flangál. Porcikám nem kívánná a farmert abban a melegben. A férfiaknál ez a kétrészes ruha ugyanúgy megvan, leginkább fehérben hordják. Az viszont jobbára vászon vagy pamut. Ha már ruházat, akkor mutatok egy csini cipőt.

Ezt senki máson nem láttam, csak azon a kísérő fiún, aki a visszaúton jött velünk. Muszáj volt lefotózni. Nekem egész konkrétan A kis Mukk című mese jutott róla eszembe. És ez férficipő, a nők cipőjének az orra nem kunkorodik fel. Nem igazság!

Persze a templomban kötelező befedni a fejet és levenni a cipőt mindenkinek. Az a fél perc, amit a lábmosóban töltesz mennyei érzés (már ha nem gondolsz bele, hányan voltak benne előtted), a forró márvány viszont már nem annyira. Igencsak kapkodtuk a talpunkat! Nekem sikerült itthon vennem egy narancssárga indiai kendőt, gondoltam, hogy bemegyünk egy-egy templomba, hát nem is hittem, hogy ennyire beletrafáltam!

Azért nem kevertek össze egy indiaival! Szőke, rövid haj (levágattam az út előtt), kék szem, fehér bőr. Mindenütt nagyon megbámultak én meg azt sem tudtam, hová nézzek.

Vasárnap levittek bennünket a pakisztáni határra megnézni az ünnepélyes határzárást. Ugyanis minden este 6-kor lezárják a határt és ez több mint egyórás program.

Sajnos elkéstünk és már óriási volt a tömeg.

Valahogy nem volt kedvem befurakodni közéjük. Mindkét részről hatalmas az ováció, a tömeg éljenez meg énekel, naponta ezrek képesek ezért odautazni, hogy ezt lássák. Én nem is tudtam, hogy a két ország hivatalosan még mindig hadban áll, csak fegyverszünetet kötöttek. 50 évvel ezelőtt. És azóta sem rajonganak egymásért. Gandhit állítólag azért nem kedvelik, mert háborúellenességére való tekintettel átengedte a területeket Pakisztánnak. Hogy is van? Senki sem lehet próféta a saját hazájában? Ez Gandhira nagyon bejött.

A határtól 30 km-re van Amritsar. Itt van a híres Aranytemplom, a szikhek legszentebb helye. Nem csalás, nem ámítás, tényleg arany. A kapui pedig tömör ezüstből készültek.

Nem emlékszem mennyi idő alatt építették, de hihetetlenül rövid ahhoz képest, hogy micsoda művészi munka. Az akkori technikával, merthogy valamikor a XVI. században épült. Én nem is csak az aranyat néztem, hanem ezt a hihetetlen munkát és tudást. A templom mindenki számára nyitott, vallástól függetlenül. A szikh vallást nagyon békésnek mondják, pedig a szikhek jobbára katonák voltak. És persze nagyon bátrak is. No hús, no alkohol, no cigi. Talán a hosszú élet titka? Hát mindenesetre a bődült nagy szakállakban mindenki a saját nagypapájának néz ki. Ott van a bíróságuk is a templom területén, a peres ügyeket ezen a szent helyen intézik. Talán békésebben a helyre való tekintettel? Reménykedjünk.

A templom egy szent tó közepén áll, egy hosszú nyitott folyosón álltunk 3 sorban, hogy bejussunk. A szabadtéri légkondit kb. 50 db plafonra erősített ventilátor képviseli. Egy ventillátorüzletben nincs ennyi! Vasárnap lévén még a szokásosnál is többen voltak. De senki sem türelmetlenkedett, énekeltek a sorban és hallgatták a guru felolvasását, ami a templom egész területére ki volt hangosítva. Egész nap a szent könyvet olvassák két órás váltásban. A templom belseje relatíve pici, nem is lehet sokáig ácsorogni a tömeg miatt.
Az emeletről jobban láttunk. Például azt a rengeteg pénzt, amit takarókba vagy ládákba rakva vittek ki a nap végén. Szegények és mégis adakoznak. A zene valami fantasztikus volt, olyan megnyugtató, kellemes. Állítólag van az Interneten egy oldal, ahol élőben követhető a szertartás, egyszer talán megkeresem. Már a zene miatt. Az emberek egy része csak egyszerűen lefekszik a földre és ott tölti az éjszakát. Ez ott természetes. A tóban szelíd halak élnek, simán odajönnek egész közel hozzád. Kifelé menet mindenki kap egy darab sütit, ezt muszáj elfogadni. A perzsáknak van hasonló édességük, gyakorlatilag liszt és olaj keveréke, alias rántás, cukorral. Ez annál jobb. Az iráni kollégáimtól pedig ezúton kérek elnézést.
Folyt. köv.