Szuper Szlovénia, királyságos Karintia/Super Slovenia and cool Carinthia

Felbuzdulva az indiai bejegyzéseimre küldött igen kedves üzeneteken, veszem a bátorságot, hogy beszámoljak szlovéniai-ausztriai 4 napos körútunkról. Már ha nem bánjátok!

Hajnali negyed 4-kor csöngött az a fránya vekker, mert 6-ra már a Hősök terén kellett lenni a busznál. Vivaldi Travel-es út volt, amit bátran ajánlok bárkinek (és ez reklám, bevállalom), mert szuper volt minden. A program szerint két napot töltöttünk Szlovéniában és 2 napot Ausztriában, azon belül is Karintiában. Végül igazából érintettük még Tirolt és Stájerországot is.

Az első napra való penzum Maribor és Ljubljana volt. Mindkettő aranyos kisváros, messze nem éri el még a fővárosuk sem Budapest méretét vagy lakosságát. Szlovénia lakossága 1 és 2 millió között van, a területe is ötöde Magyarországnak. Tiszta, rendezett, mindenhol azt látni, hogy törődnek az emberek környezetükkel, nagyon hasonlatos Ausztriához, stílusában is. És nagyon jól jöttek ki a rendszerváltásból Jugoszlávia felbomlása után. Jól csinálták, na.

Mi lehet Maribor jelképe? Hát persze hogy a bor! A szőlőminta és a borra való utalás sok helyen fellelhető a városban. Megnéztük a 400 éves szőlőtőkét, ami még a mai napig is terem.

Amit leszüretelnek, abból pedig spéci bor lesz, olyan szempontból, hogy számozott és lepecsételt üvegekbe töltik és a polgármester engedélyével lehet csak megvásárolni. Tehát ezt a bort ki kell érdemelni!

A városon a Dráva folyik keresztül és az egyik híd lábánál egyszerű, ámde jópofa szökőkutat alakítottak ki.

Ezt el tudnám képzelni nálunk is mondjuk a Margit-híd vagy a Petőfi-díj esetén is. Persze bejártuk a belvárost fel-le a szűk, hangulatos utcákon. Ne mondjam, hogy az autók a belső részekből ki vannak tiltva, igaz a kis utcácskákba be sem férnének. Nekem Szentendre feeling-em volt.

Ljubljana némiképp nagyobb, de nem sokkal. Teljesen élhető méret. És Josef Plecnik keze nyoma mindenütt. Ő volt ugyanis a fő-fő építész és ha az idegenvezetőnk megkérdezte, hogy: „Vajjon ki tervezte eme épületet????” – már kórusban zengtük, hogy.......

A várba egy jó meredek sikló visz fel.

1,80 euró oda-vissza. Nézzük csak nálunk mennyi az annyi? Hát a többszöröse mint ennek, akármilyen árfolyamon is számoljuk. Elgondolkodtató. Mint ahogy az is, hogy pl. az összes mosdó ingyenes. És még tiszta is. És papír is van. Fokozzam? Ezek apró dolgok, de mégis számítanak és nagyon sokat elmondanak egy-egy országról meg az emberekről. Innen mindegyikőtök gondolja tovább, amilyen irányba akarja, nem ragozom. Mikor felértünk a siklóval, szembetaláltuk magunkat egy szlovén nyugdíjas csoporttal, akik a várudvar éttermében bődült erővel énekeltek és dajdajoztak. Lehetett volna vicces is, de azért inkább nem. És mindig a fiatalokat szapulják. Hát ilyen is van.

A várban raboskodott 4 hónapig gróf Batthyány Lajos. Mivel nemesi becsületszavát adta, hogy nem szökik meg, így szabadon járkálhatott a városban. Sajnos később tovább szállították és tudjuk mi lett a vége. Viszont azt nem tudtam, hogy a délszláv háború egy rendőr lelövésével kezdődött valahol Plitvice környékén. Ez onnan jött szóba, hogy természetesen a fővárosban kiáltották ki az önálló Szlovén Köztársaságot 1990 vagy 1991-ben. Ljubljana után már csak Annenheimbe mentünk a szállásunkra.

A 4 nap során összesen 35 alagúton mentünk keresztül (azokat nem számolva, amin többször is), ebből a leghosszabb a Karavanke tunnel majdnem 8000 m hosszú, 6 percig csak mentünk benne. Közvetlenül a szlovén-osztrák határnál van, még a szlovén oldalon. Olyan jó volt, hogy háromszor is átmentünk rajta.

A panzió tulaja és személyzete magyar volt. És most képzeljétek el a következőt:

Nagy terasz a domb oldalában, rajta egy pavilon, alatta rattan kanapé, fotelok, kilátással az Ossiach-i tóra, a hegyekre és a hegy tetején egy középkori várra. Hát nem giccses??? „Szegények” mindennap ezt kényszerülnek nézni!!!! Brrrr. Csönd, jó levegő és no szúnyog. Pedig tó mellett voltunk! Ott még a szúnyogok is turistabarátok és inkább Wiener Schnitzel-t esznek ember helyett. Szóval tudnék ott lakni.

Másnapra volt Bled, Predjama és Postojna előirányozva (ez még mindig Szlovénia). Bled-et gondolom, sokan ismeritek, türkizzöld tó mini szigettel. Mint a képeslapokon. Következzen néhány nyálcsorgató fotó.

Természetesen a pletnázás (csónakázás) a tavon megvolt.

És a kívánságharang rángatás is a sziget templomában.

A legenda szerint ha valaki egy rántással hármat tud kondítani a harangon, annak kívánsága teljesül. De csakis tiszta szívvel, lélekkel lehet sikeresen próbálkozni. Szegény harang egész nap dolgozik, mert persze minden turista kipróbálja.

Visszatérve a pletnázásra: mivel a csoport két csónakban fért el, kisebbfajta regatta bontakozott ki a tavon. Sajna odafelé a mi pletnánk csúfosan lemaradt, mert hajósunk igencsak a 60 és a halál közt járt. Viszont mi tovább élvezhettük a ringatózást. Aztán visszafelé szépítettünk, igaz, a fiatalabb evezőssel. 1:1.

A bledi krémes állítólag fenomenális. Nagyon finom, de hasonlókat ehetünk itthon is, nem volt akkora katarzis. Utána hosszában végigsétáltuk a tavat (kb. 2 km hosszú), majd irány fel a várba. Sajna a vár nem olyan régi, meg sokszor átépítették, így inkább csak az illúzió van meg. A kilátás viszont káprázatos.

A bledi után a Predjama vár következett. Pred=előtt, jama=barlang. Tehát a barlang előtti vár.

Olyan jól eldugott helyen épült, hogy az az ellenség, aki megtalálja, meg is érdemli, hogy elfoglalja. De nem foglalták el. Három oldalról a szikla fogja körül, a falat közvetlenül a sziklához rakták, a bejárata meg jól védhető. No chance. Mielőbb a vár megépült volna, a mögötte lévő sziklába vájtak barlangokat, abban laktak.Hát belegondolva, itt elég puritának voltak a körülmények.

Konkrétan majdnemhogy állati színvonalon éltek. Egy lyuk, ahol alszanak, szabad tűzön főznek és fűtenek, (talán) mosakodnak (vagy inkább nem), tartják a lovakat és egyéb állatokat. Itt élt a tulaj is, a férfiak is, nők is. El lehet képzelni. Mikor megépült a vár, már jobb lett a helyzet, de itt meg csak a várúr szobáját fűtötték, a többit nem. Télen kb. jégverem lehetett. Megint csak brrrr. A nők csak a konyha és nappali környékén kóricálhattak, máshol nem. A várúrnak pedig volt egy szobája, ahová akárki nem is mehetett be. A lányzók és kutyák viszont de. Az egyik ajtó mögé dugta a lányokat, a másik lyukba meg a kutyákat. Nem tudom, melyikük járt jobban. Csak remélhető, hogy a lányok.

Természetesen a vár börtönnel és kínzókamrával és eszközökkel is jól fel volt szerelve. A börtöntől pár lépésnyire nyílt egy ajtó, ahol előzékenyen előre engedték az elítéltet. 60 m zuhanás várt rá. Szóval király volt ez a vár. Van is egy legendája Erasmus lovagról.

Az úgy volt, hogy élt Mátyás korában ez az Erasmus lovag, aki megölte III. Frigyes császár valakijét és ezért üldözték. Ide menekült hát a barlangba (akkor még nem volt vár). De rátaláltak és 1 évig és 1 napig ostromolták, ámde hiába. Ez az Erasmus ugyanis a barlang másik kijáratán kilógott a szomszédos faluba kajáért, így elvolt rendesen. És volt oly szemtelen, hogy az éhező ostromlókat cseresznyemaggal lődözte, mutatva, hogy még mennyi ennivalója van. Nem tudták máshogy kézre keríteni, csak árulással, ezért lefizették az egyik szolgát. Amikor a lovag épp gyalogosan indult egy bizonyos helyre (az már akkor megvolt), a szolga egy gyertyával jelzést adott, a támadók pedig a katapultokkal ripityává lőtték a retyót. Így lelte szegény Erasmus a halálát nem épp dicsőséges helyen és körülmények között. Azóta ez a helyiség a 13-as számot viseli.

És egy jópofa adalék: a kápolna a várúr hálószobája mellett található. Miért? Ha nem volt kedve felkelni, csak kinyitotta (bocs: kinyitották neki) a kettő közötti ablakot és ágyból élvezte a misét. Hát tudtak élni az akkoriak is.

A hegy túloldaláról közelíthető meg a postojnai cseppkőbarlang. Ez valami fantasztikus! Ha arra jártok, ki ne hagyjátok! 2 km-en 125 m mélyre visz le a barlangi vasút, ott pedig 1 órás sétaút van. Valahogy mindig felfelé mentünk, ritkán lefelé, ezt mondjuk nem értettem.

A vasút megy ezerrel, kanyarog és közben bedől a lejtőn erre meg arra. Néha olyan érzésem volt, hogy kipottyanunk, néha meg le kellett húzni a fejünket, olyan alacsony volt a vájat. Szóval tuti csúcs király!!! Kiszállás után egymás frizuráján röhögtünk, befazonírozta a huzat rendesen. Mindenkinek felfelé és hátra meredeztek a tincsei. Szlovéniában közel 10000 barlang van. A postojnai jó nagy, olyan mintha sok-sok Aggteleket raktak volna össze. A látvány leírhatatlan, így néhány kép.

De igazán élőben kell látni és órákat el lehetne lenn tölteni. Sajnos fotózni nem lehetett, az előző hat kép nem enyém. A hőmérséklet állandó 8 fok, menetszélben kb. 1 foknak érzed. A barlangozás után pedig áfonyapálinkát és mézbort lehetett kóstolni. Az áfonyapálinka nagyon fincsi, ebből beruháztunk egy-egy palackkal. Majd kerül alkalom is hozzá!

Harmadik nap pedig jött a nagy kaland - a gleccsermászás. A Grossglockner Ausztria legmagasabb pontja, ezen az egyen volt nyáron is hó. És ott lakik a Pasterze gleccser.

Sajnos a felmelegedésnek köszönhetően nagyon olvad, nagy vájatok és lyukak vannak rajta.

1965 óta rengeteget hátrált visszafelé, öt évenként jelzi tábla a helyét (ennek később lett igazán jelentősége számunkra). 2500 méterre mentünk fel, majd kb. 200 métert ereszkedtünk a kisvasúttal, onnan pedig egy meredek és kanyargós ösvény vezet lefelé a gleccserhez. A lefelé az nagyon lefelé. Kb. 20 perc csak le. Úgy saccolom, 5-600 méter szintkülönbség biztos volt, mert a felvonó is csak egy hangyapiszoknak látszott lentről. A látvány viszont mindent megér. Még azt is, hogy felfelé a ritka levegőben kiköpöd a tüdőd. Először vaciláltam, de kíváncsiságom nagyobb volt a lustaságomnál. Fenn volt 15 fok, gyönyörű napsütés, lenn viszont iszonyú szél és talán pár fok lehetett. Szopogattam jégkockát és koccintottunk Lillussal.

Visszafelé viszont nem hiányzott a kardigán. Először könnyen megy az ember, de aztán egyre jobban fújtat. Ide kellett visszajutnunk:
Az öt évet jelző tábláknál tartottunk mindig pihenőt, közben fiatalodtunk is 5 évet. Az jó, nem? Leülni nem szabad, mert utána annál nehezebb. A végén közölték velem, hogy egy hős vagyok. Na persze, megcsinálták nálam idősebbek is, de visszafelé még a sportemberek is kivoltak. Lillus azóta visszavágyik, ő erre várt már mióta.

Arra számítottunk, hogy térdig fogunk járni a mormotában. Ehhez képest egy és fél mormotát sikerült kiszúrni, így kárpótlásként beszereztünk egy házi mormotát Günther (von Grossglockner) személyében. Befészkelte magát Lillushoz és kiválóan megvannak.

A mormoták foga egyébként jó sárga, igaz fogkefét ritkán láthatnak. Állítólag a szalámis szendvics a kedvencük. „Véletlenül” volt nálunk néhány, dehát nem volt kinek átadni.:(((

Visszafelé megállunk a tónál Millstadt-ban, ahol legszívesebben a tóba vetettem volna magam. Kb. 24 fokos volt a víz és még fürödtek benne. Mi meg mint a partra vetett halak.....

Utána pedig a hegyek között, a karintiai tavak mellett kanyarogva érkeztünk haza. A landskron-i vár (amire ráláttunk a szállásról) mutatta mindig, ha már közel jártunk.

És hát mindig eljön az utolsó nap! Hazafelé, illetve a Wörth-i tó felé vettünk az irányt és megálltunk Velden-ben egy sétára. Velden az „osztrák elit” törzshelye, villákkal, kaszinókkal.

A Velden és Klagenfurt közötti útra (ez a tó két vége, kb. 22 km) lehet motorcsónakot bérelni 125 euró-ért. Sajnos ez kimaradt, pedig halál jó lehet. Legközelebb. Azt mondják, a Wörthi-tó a legszebb Ausztriában, szerintem mind gyönyörű egytől-egyig. Én egyébként is a vizek nagy barátja vagyok.

Utolsó állomásként Graz-ban álltunk meg.

Szép, de akkor már mindenki hazafelé vágyott. Érdekessége viszont az úszó sziget, ami nincs lerögzítve, így árvíz esetén együtt emelkedhet a vízzel. Ügyes megoldás.

Férfiasan bevallom, hogy az Óratorony és fagyi párharcában az utóbbi győzött. Muszáj volt egy nagy kehely fagyit az arcunkba helyezni!. Viszont amit nem tudtam, hogy Petőfit itt kezelték az apácák tüdőbajjal. Ezt valahogy nem tanítják irodalomórán. Nem tudom, mennyire lehet ez a betegséget kikúrálni, pláne az akkori gyógymódokkal, tehát lehet, hogy amúgy sem lett volna hosszú életű.

Graz-tól Budapestig 6 órát jöttünk, mivel elkaptuk az augusztus 20-i hosszú hétvége balatoni dugóját. 10-re voltunk a Hősök terén és fél 12-kor az ágyunkban. Másnap pedig jött a meló.....

Remélem, élveztétek kicsiny beszámolómat. Itt a vége, fuss el véle.